Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - JUBILÁNSAINK - Rákos Péter: Lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves)
idézés itt legkevésbé sem öncélú, sőt kettős funkciót tölt be: azt is jsllemzi, akinek a művéből származik, és azt is, aki a maga művébe (és életébe) beépíti. Amikor a Krammer idézte szövegrészben ilyen bejegyzést találunk: „a kiemelés tőlem“, biztosak lehetünk benne, hogy a kiemelt vallomás az ő magatartását is szemlélteti. „A szelíd törvényt igyekezzünk észrevenni, amely az emberi életet irányítja" — olvassuk kiemelten; majd a részletezés következik, s ennek is minden szava vonatkozhat Krammer cselekvésére, annak idején Érsekújvárt, most pedig Budapesten: „Az igazságosság törvénye, az erkölcsiség törvénye, az a törvény, amely azt akarja, hogy tisztelve és becsülve veszélytelenül mindenki megállhasson a másik ember mellett, hogy magasabb szintű emberi élete lehessen, megszerezhesse embertársainak szere- tétét és csodálatát, hogy úgy óvják, mint valami kincset, mert hiszen minden ember az összes többi számára kincs; ez a törvény mindenütt ott van, ahol emberek emberek mellett élnek, és megmutatkozik, ha emberek emberekre hatnak.“ A szelídség törvényét azonban könnyebb írásba foglalni, mint az életbe átvinni; egyébként is mindig mindent könnyebb megfogalmazni, mint megvalósítani. Krammer Jenő fő érdeme a megvalósítás: azért hatott oly mélyen tanítványaira és általában min- damkire, akivel kapcsolatba hozta az élet, mert a legnehezebb helyzetekben is egyszerűen és természetesen tudott hű maradni az egyéniségét alapvetően meghatározó szellemi és erkölcsi magatartáshoz. Későbbi tanítványai mesélték, hogy amikor meghalt a felesége, s ő egyedül maradt két kisfiával, az osztályok együttérző kíváncsisággal várták, miként viselkedik majd az órákon. Ám mekkora volt csodálkozásuk, amidőn látták, hogy ugyanaz a tanár- egyéniség ugyanúgy tanítja őket, aki és ahogy azelőtt tanította; csak az óra befejeztével, a tanteremből távozva, esett vissza fájdalmába. A tanulók előtt sokáig volt titokzatos e viselkedés; még évek múltán is beszéltek róla. Pedig megint a Krammerre és általában az igaz emberekre lényegileg jellemző szeméremről volt szó itt is, ekkor is, miként később, amikor egymás után haltak meg szeretett unokái (mert őt aztán igazán nem kímélte a sors), s mégis — külsőleg — ugyanúgy dolgozott, mint előbb. A fájdalom ugyanis egyéni ügy; az örömet esetleg megoszthatjuk embertársainkkal, de a fájdalommal, miként a halállal is, egyedül kell szembenéznünk. „Az ember mindig egyedül hal meg“ — írta Pascal —, s ugyanez érvényes a fájdalomra is: az ember mindig egyedül szenved. S aki tapintatos, a fájdalmát nem fitogtatja mások előtt. Ember: e büszkén hangzó szó mily sok lehetőséget jelez! Kinek sikerült mindezt megvalósítania? A mi tájainkon leginkább Krammer Jenőnek. Rákos Péter lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves] Itt az ürügy, keresve sem találhatnék jobbat: az író, városom szülötte, kinek jelentőségét, így vagy úgy, senki sem kicsinyelheti, hetvenévss. Itt az ürügy emlékezni, mérlegelni, szembenézni a világgal, a korral, az ünnepelttel, önmagunkkal. Mintha kellene ürügy; mintha az efféle szembenézéseket, s éppen ezt a szembenézést nem sürgetnék amúgy is egyre követelőbben az évek során feltornyosult történelmi tapasztalatok, de még inkább az öregedés csalhatatlan tüneteként csőstül ránk zúduló nosztalgiák. E nosztalgiáknak talán legerősebbike a város, a Város, melyben az író idestova harminc esztendeje sétára, „őrjáratra" indult (a napnyugati után egy hazaira), hogy
