Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)

kapcsolódó filozófiai, általános érvényű gondolatairól. S itt már Vörösmarty- és Aranyreminiszcenciák ébrednek a magyar olvasóban — nem is véletlenül.

„Mondd, mi a remény? Tűnő messzi jény, bús napok hűtlen gyermeke.

Ellenség, kitől jót vár a szegény, boldogság csalfa szelleme.

Megöli szülőanyját, a vágyat, majd szíved mélyén vet fuha ágyat s ugyanott sírod ássa meg."

Vörösmarty A merengőhöz című versének sorai ezek szlovák változatban, másutt pedig Arany elvágyódását, a kapitalizmustól való idegenkedését asszociálja bennünk Sládkovič:

„Próza ez élet, nincs semmi haszna, nem ismer szentet szelleme.

Eszmék se fűtik, fejét lehajtja, gyár és gép lett az istene.

Az eszményekhez, a tiszta széphez emelkedjünk fel, kedvesem ..

s a már említett Sôvety... allegorikus alakjai tökéletesednek itt a Marinában Madách Tragédiájának Urat dicsőítő angyalkórusára emlékeztetve, amikor a szerelmesek anyja a szépség, bátyjuk az igazság és nénjük az erő. S ezt az összehasonlítást joggal tehetnénk az európai irodalom más alkotásaival is, hiszen a Marina a maga Szitnya- hegyével és parányi szlovák világával természetesen ömlik bele korának nagy szellemi áramlataiba — a világirodalomba, s bizonyítja, hogy a kis nép is művelhet csuda dolgokat.

Ez a magyar irodalomban is oly jól ismert szállóige-változat csendül fel Sládkovič költészetében egy másik híres versben, az ugyancsak 1845-ben, a Marinával és a DetvannaX egy korszakban született Ne bántsátok népemetben is. A Marina nemzeti gondolatsorának szépmívű lecsapódása, kikristályosodása ez a költemény: fiatal a szlovák nép, elmaradott, kicsiny, szegény, hallgatag és béketűrő, nincs híre a nagyvilágban. Ez a valóság. Történelme az aranykorban volt dicső, nem a legutóbbi ezredévben, amit mondái bizonyítanak, s ez a nép védte a nagy hazát — értsd alatta az egész történelmi országot — az ellenséggel szemben, hegyei mélyén kincsek rejlenek, s lassan megindult már a fejlődés útján, béketűrése kitartó türelmet takar. Ez a szlovákságot ért vádak korrekciója. És utódok támadnak majd, a mondák mélyén meglelik a jövőt, s a szerelmi énekekből hősi dalokat fakasztanak, felépítik tudományukat, a kis hellén néphez hasonlóan teremtenek nagyot, kereskedelmet, ipart, teli csűröket. Ez a jövő. Nem remény, nem képzelet és nem pusztán hit: a jövő tudata.

Bessenyeinek és kortársainak kellett ilyen módon megvédeniük a kicsiny magyarságot az osztrák politikával és lenézéssel szemben, s ez bizonyos fokig folytatódott még a reformkorban is. Csakhogy a reformkor jobbszárnya, sőt a bal egy része is Becs felől védekezve két irányba már támadott: támadott a korán pánszlávnak bélyegzett szlovák és más nemzeti törekvések, de Petőfi népi-forradalmi költészetének tartalma és formája ellen is. Petőfi és Sládkovič népi platformról védte meg költészetét a konzervativizmus ellen, s Sládkovičnak ehhez még a nemzet védelmét is hozzá kellett kapcsolnia. Kettőjük forradalmiságának közös eredője a népi gondolat: Petőfi immár nemzetté emelt népéről énekelt, Sládkovič pedig nemzete sérelmét egyben népe sérelmeként utasította vissza.

A kor parancsának, szükségletének megfelelően a realizmus, az érdekegyesítés — nemzetegyesítés, a népi program szabja meg Sládkovič elbeszélő költeményének, a Detvannak (A gyetvai legénynek) művészi problémafelvetését. E mű szerves egységként kapcsolódik a Marinához: az ott felvetett népi realista program kidolgozása,