Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

valamelyik nagyon is kiváncsi lesz, megállítja, és faggatózni fog. Hanem ezt is túlélte.

Hála istennek, a kórház félreeső, magányos helyen volt, amerre ebben az időben nem akadt járókelő. Nyugodtan elláthatta a lovait. Útközben megizzadtak kissé, pokrócot dobott a hátukra.

Azután rászánta magát, hogy bemegy. Hanem mi ez? Túl késő volna már? Az udvarba vezető nagy vaskapu zárva volt. Hiába rázta a fogantyút, keresett valami reteszt, zörgetett,, dörömbölt, a kapu nem engedett: szilárdan meredt elé. De lám, itt mellette, a betonoszlopon, fejmagasságban, hogy mindenki nyomban észrevegye, egy sötét karika látszik, közepén fehér gombbal, amelytől sodrott zsinór vezet be az épületbe, már hallott róla valahol. Rá kell tenni az ujjat, és megnyomni. Hát megpróbálja.

Felemelte a kezét, s messze előtte tüstént halk csengetés hangzott fel. Talán az épületben, amely merészen szökött a magasba, minden ablaka és emelete kivilágítva, mintha éppen valami nevezetes ünnepség zajlana benne, bál, de szinte kellemetlenül halkan, méltóságteljesen. Nagy üvegajtón át és széles lépcsőn volt a bejárás. Ezen a lépcsőn rövidesen megállt egy ember, és fürkészően nézett ki az éjszakába. Talán kapus, talán a kórház gondnoka, talán egy orvos. Azután a kapuhoz jött, és nem valami barátságosan kérdezte:

— Mit akar?

— Beteget hoztam — felelte készségesen a paraszt.

— Van elég magunknak is — hangzott a hűvös válasz.

Az természetes. Ebben nem kételkedett. A kórház a betegek részére épült, beteg pedig akad bőven. Az úr tréfás kedvében van. Ez jó, érti ő a tréfát.

Hanem az úr azt mondta:

— Mért nem hozott mindjárt ágyat is? Abban erősen szűkölködünk. Az emberek megbetegednek, tódulnak ide, mintha templom volnánk, s elfelejtik, hogy a betegnek feküdnie is kell valamin, a kórháznak meg csupán bizonyos meghatározott számú szobája és meghatározott számú ágya van, és ha ezek megtelnek, nincs hol feküdni. Segítettünk a dolgon, ahogy tudtunk, odakölcsönöztük már azokat az ágyakat is, amelyeken kimerítő munkája után a személyzetnek kellene pihennie, tudja, a szolgálóknak, ápolónőknek, asszisztenseknek és így tovább, de ez sem elég, az emberek nyakra-főre csak betegeskednek, nem tudom, mi lesz ennek a vége. Sokan már csak úgy szalmazsákon feküsznek a folyosókon, hanem most már ott sincs hely, ezért hát a később jövőket hazaküldjük, hogy várjanak, amíg felszabadul egy-egy ágy. Semmit sem tehetünk. Bizony.

Az már más, ha nincs min feküdni. Ö azt hitte, hogy ha valaki beteg, be kell hozni a kórházba, a kórház azután már minden esetben gondoskodik róla.

— Minden esetben, ahogy vesszük — oktatta a kapu mögül a bőbeszédű ember. — Van úgy például, hogy a páciensnek nem szükséges a kórházban feküdnie, mondjuk, egy egész hónapig. Mi csak előírjuk az orvosságot, ő pedig otthon kúrálja magát, hogy ne jöjjön neki sokba a dolog, mert, hogy értse, itt minden helyért fizetni kell, hogy hányadik osztályú. Akárcsak a vonaton.

Azután hirtelenül megkérdezte:

— Mi a baja?

— Ah, nagy baja van — hangzott a felelet —, nagy baja, meg se tud állni a tulajdon lábán, elhagyta az ereje.

— Majd meglátjuk. Kezelésben részesítjük, ahogy a szükség megkívánja, felírjuk neki az orvosságokat, aztán otthon kell gyógyítani.

A paraszt némileg megkönnyebbült, örült, hogy érdeklődni kezdenek a beteg iránt, hogy kezelni akarják. Ez elég. Mert hisz ha alaposan meg akarják vizsgálni, akkor be kell vinniük.

Az ismeretlen úr kinyitotta a kaput, s a beteghez lépve megkérdezte:

— Mi a baja?

A beteg kidugta fejét a posztó alól, és igyekezett minél világosabban és érthetőbben beszélni:

— Tetves vagyok és éhes.

— Mi? — képedt el az úr, mint aki rosszul hall.