Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Duba Gyula: Angyal vagy madárijesztő
— Figyelj, kedves...! Ott a Nemzeti Színház — és az első, mohos tetejű présházra mutatott —, erre vezet a Korzó — széles karlendítéssel a zöld lombfalba vesző utat jelölte meg —, onnan jönnek a villamosok a főutca felől, s ez a tér az egész városrész szíve... Az asszony figyelmesen nézte őt, és várta a folytatást. — Csodálkozol? Értelek. Bolondokat beszélek? Tévedsz. A hely és az idő rendkívülisége téveszt meg és akadályoz, hogy a lényeget megértsd. Emlékezz az otthoni térre; naponta többször átmegyünk rajta, ösztönösen, szinte vakon megyünk az embertömegben, és reflexszerűen fordulunk az autók érkezésének az irányába. Előre tudjuk, hogy a sarkon, a tejbolt falatozópultjai mellett kakaót isznak, és túrós palacsintát esznek, és közben az utcát nézik az emberek, a korzó hangzavara bennünk él. Az utcák egymásba torkollásának a szögeit mintha felülről látnánk, s az öreg Városháza előtt a parkocska zsebkendőként lapul a tudatunk zsebében. Számomra hasonló ez a hely, ahol most állunk. Tudom, hátikosárral a hátukon merről érkeznek a kapás asszonyok, honnan baktatnak elő tavasszal a bundájukat vedlő nyulak, és merre távoznak a falu felé a demizsonos férfiak. Ha behunyom a szemem, akkor is látom ezt a helyet, és bárhol vagyok a világon, mindig látni tudom ezt a helyet. Érted ezt? A világ ugyan ezerarcú, és a tájak, az események és jelenségek lehetséges száma végtelen, de bennünk, valahol belül minden leegyszerűsödik és egyesül, valahogy összegeződik, a matematikai műveletek végeredményeihez hasonlóan, és ez a mi lényegünk. A világ önmagunkkal azonosul, tudjuk, hogy rajtunk kívül létezik, de megnyugtat, hogy emellett bennünk él. — Nemcsak a rémek szakértője vagy, de nagy varázsló is — mondta az asszony —, nem értelek, de tetszel nekem. Makacs bonyolultságot érzek benned; mintha képes lennél más lenni, mint ami vagy ... — Hol van a színház? — kérdezte a kicsi. — Nem látom a színházat. — Nem színház ez... hajlok — a tízéves fiú mély hangon magyarázott a kicsinek —, ez a Molnárék hajioka. Utána meg a Rétiéké következik... — Fussatok előre — biztatta őket a férfi kedvetlenül —, ne zavarjatok...! A présház előtt, az eresz alatt száraz szénát boglyáztak fel, tücskök ciripeltek benne, s a kemény szénaszálakon katicabogarak sétálgattak a napsütésben. A fiú felvett a kezére egy feketepettyes katicabogarat, s addig forgatta az öklét, amíg a bogár égnek meresztett mutatóujjára mászott. Akkor elnyújtott, panaszos hangon mondogatni kezdte, mint egy szertartási éneket: „Katarinka, bugarinka, honnan hozó felesíget...“ Egyre ismételgette. Palócosan beszélt a gyerek. — Te is így beszéltél — kérdezte az asszony —, ilyen csúnyán? — így — válaszolta a férfi röviden. A fiú egyre jajongott, mert a bogárka nem akart elrepülni. „Katarinka, bugarinka, honnan hozó felesíget...“ A bogár végre elrepült a szőlőhegy felé, s a férfi fellélegzett. Szemmel követték a pontocska röptét, a kislány tapsolt örömében, és aprókat sikkantott. A férfi valamit kigondolt. Leszakított a tövéről egy bolyhos pitypangot, a szárát betépte négy részre, szájába vette, s a fiú módjára énekelve mondogatta: „Pimm, pimm, páva, zsugorodj a számba ...!“ Mire kivette a szájából a pitypang szárát, a négyfelé tépett világoszöld csövecske négy része szabályosan felkunkorodott, mintha gondosan felgöngyölgették volna. — Varázsló — ingerkedett az asszony —, mondtam, hogy varázsló... Hűvös lombok alatt mentek át, s a hajiokukhoz értek. Az ezüstös pléhvel borított ajtóból erős fekete szögek gombjai nézték, ahogy közelednek. A férfi elővette a nehéz, zömök kulcsot, pisztolycsőszerű szárnyas végét a kulcslyukba dugta, és kétszer nehézkesen elfordította. A súlyos ajtó csikorogva kitárult. Hűvös levegő közegébe léptek. A megbámult gerendák alatt a kinti ragyogáshoz képest félhomály volt. A helyiség közepén szürke lépcsők vezettek alá a mélybe, a pincébe, a második lépcsőfokon
