Irodalmi Szemle, 1970

1970/10

Miró 1893. április 20-án született Barcelonában, és évtizedek óta Franciaországban él.

Maga a művész, sokakkal egybehangzón — s a látszattal ellentétesen — pesszimistának vallja magát. Meghökkentő önjellemzés ez attól a művésztől, akinek önfeledt, játékos pacsmagolásain, mint egy szem- és fültanútól hallottam, a Bauhaus célszerűséget kutató, racionalista-konstruktivista művészei lelkesen és a hasukat fogva kacagtak.

Vajon miért?

A dada is kacagtatott, de az az adott történelmi helyzetnek megfelelő görcsös, groteszk, fájdalmas — romboló célzatú — kacagás volt, keserű nyelvöltögetés a kegyetlen, esztelenül magát elemésztő világra. Miró azonban másként játszik. Ha a dadáé a tagadás, akkor Miróé az igenlés világa. Ha a dada a blazírt fintor, Miró művészete viszont a gyermekien naiv és hívő derű. Miró képein az elemi dolgok, az elemi életértékek jelennek meg a legegyszerűbb, szín- jelképszerű ábrázolásban. Egy kifli alakú kék folt a kép jobb sarkában: az ég. Telt piros a kép tengelyében: hajlékony női alak napernyővel. Balra lent kis fekete pacsmag: egy apró gyermek sémája, árnyékban. Végletesen egyszerű itt minden: szín, kompo- zícjéftigura — keveretlen, árnyalatlan, hát- 'fértelen, mégis él. Olyan egyszerű és természetes ez, mint a gyermekrajzok és a barlangrajzok művészete — tény, hogy Miró az i.e. II. század spanyolországi barlangfestészetétől is erős ihletést kapott.

Itt csak szürkén reprodukálható képe — A szép madár bejelenti a hajnalt a szerelmespárnak — is a modern festői absztrakció egyik nagy teljesítménye. A kép jobb felső sarkából beszivárog a fény, sárga foltok jelennek meg — a Nap jele —, és szétszórtan minden nappali szín előkandikál, a kék, a zöld, a barna — s lent jobbra, a szájszerű képződmény jobb felén nagyot, harsányat kiált az élet színe, a piros. Ilyenek Miró játékai: derűsek, életigenlők, ho- mályoszlatók. Ahogyan a gyermek- és barlangképek az emberi tudat rügy-bontását hirdetik öntudatlanul, úgy indul Miró képein is növekedésnek valami biztató erő, de nála tudatosan, bizonyosságot kutató és felmutató szándékkal, s ezt a játékot az inkább szigorú, mértani-matematikai relációkban gondolkodó kortárs művészeknek is törvényszerűen be kellett fogadniuk. Miró tehát játszik, bár alapjában véve pesszimista, még pontosabban: azért játszik, mert pesszimista. Rémeket, szellemeket, riasztó víziókat űz. Érdemes rá odafigyelni.

— IL —

Joan Miró: Eljorgatott figurák, 1949