Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Marosi Péter: Salamon Ernő
lag cselekménybe ágyazott gondolat naplőjegyzeteivel együtt ad összképet. Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy Szeli István tanulmánykötetének megjelenését a jugoszláviai (s az egyetemes) magyar irodalom fontos eseményének tartjuk. Kultúrák között játszott közvetítő szerepe annak a típusú irodalomtörténésznek a példáját testesíti meg. akiről bírálatunk bevezetőjében szóltunk. A délszláv s a magyar irodalom jelenségeit párhuzamosan tudja látni, s ugyanakkor a jugoszláviai magyar irodalomba felszívott délszláv hatásokat is képes regisztrálni. A jugoszláviai magyar irodalmat viszont az egyetemes magyar irodalommal szembesíti, értékeli. Ez biztosítja széles látókörét, messze tekintő irodalmi szerepét. Sem az ő, sem Jancsó Elemér, Turczel, Csanda, Bori munkásságát nem szabad figyelmen kívül hagynunk (sorolhatnánk még jó néhány nevet), ha a magyar irodalmakban el akarunk igazodni. Ezek az irodalomtörténészek irodalomtörténeti kutatásaikkal — s jórészt bírálataikkal, esszéikkel — olyan irodalmakra engednek következtetni, melyeknek értékét még nem látjuk ugyan elég tisztán, de egyre tisztábban sejtjük. Fried. István Marosi Péter: Salamon Ernő A Korunk köré csoportosult írók egyik legtehetségesebbje, az 1943-ban mártírhalált szenvedett Salamon Ernő még mindig nem kapta meg az irodalomtörténettől azt a megbecsülést és azt a helyet, amelyet életművével kiérdemelt. „Gyönyörű sorsa“ — Gaál Gábor szavaival: a „szegénység átpoetizálása“ — mindmáig rejtve maradt a költészetet kedvelő szélesebb olvasóközönség előtt, József Attilával rokonítható líráját nemhogy értékeink közé soroltuk volna, de majdnem elfelejtettük. Elfelejtettük, annak ellenére, hogy egy-egy verse megjelent különféle antológiákban (pl. a Hét évszázad magyar verseiben), sőt a Szépirodalmi Könyvkiadó egy eléggé terjedelmes válogatást is kiadott életművéből 1966-ban Mindmáig békétlenül címmel. Ezt a nem mindennapi életművet alig- alig kíséreltük alakulásától kezdve nyomon követni, fejlődésének törvényeit, költői világát a maga ellentmondásosságában is feltárni, öntörvényűségét az erdélyi irodalom más-más alkotóihoz viszonyítva megmutatni. Első kísérlet Salamon Ernő igazi arcának a megrajzolására Pándi Pál Elsüllyedt irodalom? című tanulmánykötetében történt, azóta is váratott magára az a nagyobb lélegzetű, monografikus igénnyel készült Salamon Ernő-tanulmány, amely hivatva volna az irodalomtörténet mulasztásait pótolni. Marosi Péter monográfiája, anyagában, összefogottságában az eddigiekben megjelent Salamon-életművet elemző írásokon túllép, a költő igazi arculatának legátfogóbb megvilágítását adja. Nem teljességre törekszik, hanem egyfajta koncepció tudatos végigvitelével olyan költői portrét igyekszik vázolni, amely lírája mellett Salamon egyéb műveit — szépprózáját, publicisztikáját, drámatöredékeit — nem vizsgálja ugyan, de a lírájában mutatkozó intenzív totalitás elemzéseken keresztül történő felmutatásával mind közelebb férkőzik Salamon Ernő igazi énjéhez. „A »gyönyörű sors« költészetének alap- tónusát megszabó tragikum forrásait, jellegét és lírai vetületeit (kiemelés Marositól) — igyekeztem feltárni — olvassuk Marosinál —, mert Salamon Ernő verseinek sajátossága mindenekelőtt rendkívüli drámalságukban rejlik, pusztulásra ítélt kivételes emberi nagyság kerül szembe bennük egy minden emberséget tagadó kor valóságával —, de az adódó tragikus konfliktusról nem tragédiákban, hanem versekben vall a művész.“ Ezeknek a verseknek — a lírai életmű csúcsát jelentő megnyilatkozásoknak — életműben betöltött szerepét vizsgálja Marosi, s tanulmányának felosztása az eddig megszokott monográfia-szerkezetektől nagymértékben eltér. A könyv három fejezete 7-7 részre tagolódik, és minden rész előtt egy-egy jellegzetes Salamon Ernő-vers áll. Nem mottóként, hanem az irodalomtörténész mondandóját kiegészítő szerves tartozékként, mindenkori kiindulási alapot szolgáltatva az esztétikai megméretés-
