Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - FIGYELŐ - Kmeczkó Mihály: A látás szerve a költészet (Rákos Sándor: Kiáltásnyi csönd)
figyelő A látás szerve a költészet (Rákos Sándor: Kiáltásnyi csönd; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969) Egy költészet szerteágazó szálait összefogni meglehetősen nehéz feladat. Kísérlet marad minden próbálkozás: „ahányon annyiféleképpen / magatokat idézitek“ — mondja, helyesebben vallja a költő Az emlékezőkhöz c. versében. Rákos Sándor számára a költészet — mint félelem-, Illetve halálűzés — az élet metaforája. * A költő szerint félelemérzetünket az a túlzott gyámkodás szüli, melyben a társadalom részesíti az embert — akarata ellenére. (Érdekes paradoxon: a társadalomban — megszervezett kollektívában — élő ember magányossá válik...) Végül is kialakít magának egy életformát: „mint betörő az idegen lakásban / úgy rejtőzöm tulajdon életemben“ (Rejtőzés) — már minden csak „Félelmeidben létezik“. (Háromsoros) A menekvés azonban hasztalan (lehetetlen): „hiába zártam be magam / őlomlemez-versek mögé / égési sebeket okoz / átsugárzik belém az emberiség“. (Hiába) „A XX. században történik meg először a világ teljes jelosztása. Senki sem ringathatja magát többé olyan ábrándokban, hogy megszökhet ebből a világból...“ (Aragon: Szocialista realizmusért) Színt kell vallani, mert a béke sem állapot többé: cél — akár „az elgurult szem alulról fölfelé lassan / csigaként egy lábszárra kúszik“. (A test békéje) Nem a költészet a teremtő: az élet! Élet és költészet nem azonos Rákos esetében. Ezért is vallja olyan tudatosan: ahhoz, hogy valaki költő lehessen, még egyszer meg kell születnie. S ha másképpen nem, hát „boldogtalanságom alkatrészeiből / rakom össze boldogságomat“. (Továbbélés) Rákos azon túl, hogy azonosul, egyúttal mindig megmarad kívülállónak (figyelőnek)... Igen ám, de a lét szüntelen folyamata minden válasz mellé a kérdést is odaállítja ... A tornyosuló, szinte végtelenbe növő (kérdés—felelet) „káoszból“ születik újjá szüntelenül a költő: „mikor a zaj már fokozhatatlan / hirtelen csönd lesz / kiáltásnyi csönd / mélytengeri antarktikus csönd / a felismerés iszonyatát / fagyasztja ilyen nagy csöndbe a lélek". (Kiáltásnyi csönd) Rákos nem teremtő (romantikus), hanem felfedező (realista) költő. Realizmusát — érdekes módon — bizonyos fajta ődaiság jellemzi, mely egyben szimbólumok hordozója... Ha egy felkeltett érzést másrendű benyomás erősít, szjmbólum keletkezik. Tökéletesen valósul meg ez a folyamat a költő Anyasirató c. versében: a primitív költészet ihlette „mottókat“ a tulajdonképpeni vers sorai transzformálják szimbólumokká. A szimbólumokká terebélyesedett „mottók“ azonban „visszahatnak“: ezekből desztil- lálódik a tulajdonképpeni mondanivaló. A vers olvasása közben a következő folyamatnak vagyunk tanúi szüntelenül: a szimbólum „tartalommal“ telítődik — majd a tartalom újabb szimbólumokat hoz létre (és fordítva). A költő sajátosan konstruált versképlete is szimbolizmust eredményez: több kapcsolatteremtésre ad lehetőséget. Itt már szó sincs arról az „Izgalmas következetlenség“-ről, amit Jean Moréas kért Irodalmi kiáltványában (1886). Rákos igyekszik a dolgok legmélyére hatolni, hogy egyre több
