Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
— Jó reggelt! — viszonozta Fajolo. — Maga Is brigádos? — Igen. Az öreg elmosolyodott, s kezét kissé a drótkerítés felé lendítette. — Annyi brigádos járt már itt, hogy legalább azt ott eltakaríthatták volna! — jegyezte meg. Furcsa, Fajolo akkor nézte meg először figyelmesebben, hogy mi van a kerítés mögött. A magasra nőtt dudva között — az ember nyárfásnak is nézhette volna — önkötözők, markolók, sorvetők, kerekes és hernyőtalpas traktorok, vontatók, autók, vágógépek rozsdás maradványai. De másféle gépekéi is, amilyeneket eddig még nem is látott dolgozni. Rozsdaette vasholmi. A rozsda mindenfelé átüt a zöld, barna, piros festéken. — Azok gépek! — mondta az öreg, kezével a kerítés felé intve. — De valahogy nincs ember, aki törődne velük, meg a gépjavítók se mindig olyanok, mint kellene... Tudja, az úgy van ... Fajolónak eszébe jutott, hogyan hallotta képzeletben döngve csapódni a pozsonyi 4/B háztömb kapuját, s az öreg szavait már csak félfüllel hallgatta. Azzal a kapuval se törődik senki, gondolta magában. A házmester azt mondja, hogy az nem is egészen az ő kötelessége; a házgondnokság meg úgy nyilatkozik, hogy: „Azért van a házmester, az ő dolga!“ A házmester viszont, hogy „Arra való a gondnokság!“ — meg, hogy: „Akinek dörög a kapu — mondták állítólag a gondnokságon —, az dugja be a fülét...l Mi már mindent elkövettünk, ami csak az erőnkből tellett, és látja!“ Ezt mondták a gondnokságon. Akkor vette észre, hogy az öregnek egy kissé reszket a keze, s a hangjából kiérezni, hogy a szövetkezetet sajnálja, nem az aratást, nem a dudvával magasan benőtt gépeket, hanem valami mást. Szenzis ez az öreg, derék ember, a kiskésit! Bűzlik, mint általában a meleüanyiak, foga nincs, de sajnálja az elpazarolt időt... Fajolo emlékezetében fölvillant a pozsonyi Zerge-hegy. Látta maga előtt a ledőlt faoszlopot, a leszaggatott huzalokat, a rozsdás reflektorokat... Fene a hasukba! Pedig ott éjjel is lehetett sízni! Dehát az emberek aztán már nem törődtek vele, munkájukat megette a rozsda, tönkrement, korhad... És éjjel sízni ott már nem lehet... — Bizony kár — hallotta magában az öreget — vasból gépeket önteni, aztán pusztulni hagyni, ott ni, a gyom között. Magukat meg egyre hívogatják a városból... Ugyan mit konyíthat a maguk fajtája az aratáshoz? No, isten áldja...! — Fajolo kissé bosz- szúsan fordult utána, s egy darabig elnézte lassú, reszketeg lépteit. Közben a hajnalból reggel lett, kivilágosodott. A volt major fölött két gerle repült át. A nap megfürdette őket aranyszín sugaraiban. Minden aranylott... Bella is ... Az ember már ilyen, a magafajtájú kitér a jelentősebb személyiségek útjából. Ö sem keresett itt kapcsolatot a szövetkezetiek, a falubeliek nagyjai közül senkivel. Am azon a reggelen, amikor visszatért alvó cimboráihoz, elhatározta — kényszerérzet volt, nem tehetett ellene —, hogy az első számú felelős hígvelejűnek megmondja a véleményét... S aznap reggel az agronómust látta meg elsőként. Ott látta maga előtt az alacsony termetű férfit, mezei portól szürke bakancsában, bő munkaruhájába begyűretlen, gombhiányos, feltűrt ujjú ingében. Kerek arcú, víg szemű emberke, orra alatt meg az álián fekete borosta, olyan, mintha két kis gabonászsák állna egymás tetejében, a nemjóját neki! — Micsodát? — kérdi az agronómus. — Azokat a ... azokat a rozsdás gépeket ott... — Azokat a kimustráltakat? — Igen, azokat. — Ne törődjék maga velük! Különben is, ha tudni akarja, fiatalember, mi mindent elkövettünk, ami tőlünk tellett, és lám! Még a begyűjtőknek se kellenek, tehát — ahogy mondani szokás — zúzdába velük! — Bizony, nagy kár... Nagy nemtörődömség... Súlyos hiba — szaladt ki Fajolo száján. S mindjárt meg is bánta. Ilyet nem kellett volna mondania. Az agronómus, a pitypangos fityfenéjét, összehúzott szemmel, szinte vidáman hunyorított, de az csak olyan... — Én úgy gondolom ... — Maga nem gondolhat semmit, csak amit parancsolnak! Idehallgasson, maga ősz-
