Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

Az elevátor vasfogas keresztlécei csikorogva kúsztak egyre felfelé csillogó acélsínei- ken, lomha bolyhos madarakként úsztak fel villáikon a világoskék ég felé a szalma- csomók. A dobszekrény sivított és port füstölgött, sűrű porfelhőt bocsátott ki magából a törekrázó és a pelyvaszelelő, s a porfelleg körülfogta a szérűt, rátelepedett a világra, felhevült és forró viharokat idézett, melyek felhőkbe sodorják magukkal a mezei utak fehér porát. A cséplőgép végén, a nagy hátulsó kerekek mellett három zsákba csurgott a tiszta árpa, egybe az ocsú; Szántó bácsi igazgatta, ráncigálta a zsákokat, és amikor megteltek, gyorsan lekapcsolta, a helyükbe másikat akasztott, lemérte a teli zsákot, és kiegyensúlyozta fél mázsára, aztán tízesével kalitkában egymásra rakta őket.

Nyolc órára a zőmmögő dobszekrény elnyelte az asztag süvegét. A gépész lustán felkelt a szilvafák alól, ahol addig heverészett, felmászott a traktor ülésére, lenyomta a tengelykapcsoló pákáját, és egy kampóval a kipufogó csövéhez erősítette; így kikapcsolta a meghajtó tárcsát, a nagyszíj egyre halkabban súrlódott, eszeveszett futása lassult, s a cséplőgép megállt. Gál édesanyja és nagynénje fonott vesszőkosárban, min- tás-szőttes terítővel letakarva hozták a reggelit. Széles vászonponyvát húztak szét a nagy diófa árnyékában, a térítőt a közepére terítették, és rárakták a reggelit: szalonnát, kolbászt, kenyeret, zöldpaprikát és kesernyés juhtúrőt. Előtte törkölypálinkával kínálták meg az embereket. A szempillák,on, a férfikarok szőrzetén és az asszonyok haján szürkén, az izzadságtól csillogón ült a por. A munkájukról beszélgettek, a ka- zalrakók a melegre panaszkodtak, a pelyvahúző asszonyok pedig a port szidták. Evés közben sem fogyott ki a szó, de egyszerre mindig csak egy ember vagy asszony beszélt, mint a családban szokás, hogy a téma gondolatmenetében mindenki részt vegyen. Gál nem ült Éva mellé, először az apjának és Szántó bácsinak segített szekérre rakni a zsákokat, utána ő is reggelizett, és alig titkolva érdeklődését, figyelte a gyereket. Nézte, ahogy kenyeret vesz magának a tányérról, felszeletel egy nagy zöldpaprikát, kivágja és eldobja fehér erezetét, aztán két kenyérhéj közé fog egy szalonnaszeletet, s amikor mindent előkészített, enni kezd. Ügy találta: szépen eszik. Legyünk még pontosabbak: el volt ragadtatva tőle, hogy milyen kecsesen eszik. El volt ragadtatva mindentől és mindenkitől. S valami furcsa mámoros őrület szállta meg, valami misztikus prometheuszi láz és kényszer, hogy megfeszítse izmait, súlyokat emeljen, csodálatos és képtelennek tűnő teljesítményeket mutasson fel, és bebizonyítsa, hogy férfi, aki mindent megtesz és elér, amit csak akar. Ügy gondolta, hogy akkor őt valami ősi törvények veszik védelmükbe, és többé nem lehet őt visszautasítani, mindent megkaphat, mint egy ősközösségi horda teljhatalmú vezére, akinek a kérése parancs, és a parancsa törvény, mindenkire kötelező. Erősnek hitte magát, jólesően érzékelte karján az inakat és izmokat, melyek készen állnak akarata teljesítésére, hogy megfeszüljenek és összehúzódjanak, és legyőzhetetlen erőt fejtsenek ki.

A reggeli után a munkája sokkal nehezebb lett. Már nem lefelé csúsztatta a kévéket, hanem felfelé kellett emelnie, megfordulni velük, és továbbtennie őket. Később még lépnie is kellett velük, hogy elérje villájával a cséplődobot. S ezzel az eddig elviselhető és alig fárasztó munka egyszerre gépies görcsökbe rándulásokká és erőfeszítéssé változott. Kezdetben még az vigasztalta, hogy egyre többször találkozik a tekintete Éva szemével. A szeme szürkészöld, állapította meg, azért tud olyan komolyan, sőt szigorúan nézni vele ... Nem vagy fáradt, Éva? ... Nem, és maga? ,.. Melegek és csillogóak most a szürkészöld szemek. Észrevette, hogy a lányka igyekszik neki segíteni; ha késve adja is a kévét, az azonnal felveszi, mintha már várná, és villámgyorsan vágja át a kötelét, hogy az etető munkájának folytonosságában ne támadjanak hézagok, ne fusson üresen a cséplőgép, és zúgása egyenletes legyen, mert a futószalag munkája már az övé: összerándulni, megfeszülni, lendíteni... a kévék nehezek, repülnek, szállnak, mint a gyors tél eleji ködök, melyeket messze kerget a mezők felett a szél... A kévehányásnak fortélyai vannak, tudni kell, hogyan szúrja a kévébe a villát, hogyan fordítsa meg, ismerni kell a kéve egyensúlyi viszonyait... s a kévék egyre nehezebbek, súlyosak, mint a hidegfényű kősó. Közben az apja segít néha neki, de csak rövid időre, mert a zsákokkal van dolga. Gál már nem gondolkodik, nem figyel a külvilágra, géppé lett, önmagára ügyel.. . összerándul, megfeszül, lendít, az asztag egyre fogy, már alulról nézi Évát, és az ég kékjén látja mozogni a fejét, dereka a sztratoszférában hajladozik, a kévék alól kibukkan a csupasz barna föld, és lyukak, csatornák, kaparások között eszeveszett szürke egerek futkosnak a váratlanul rájuk