Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
mint egy felizgatott darázs, hogy meglássa, felfedezze és feltartóztassa legalább néhány szóra a kamaszlányt, akinek a Jelek szerint eszében sincs, hogy nevelni hagyja magát. Enyhén szólunk, ha azt mondjuk, hogy ilyenkor teljesen tanácstalan, és zavarban van; az igazság az, hogy kétségbeesett. Semmit nem ért az egészből. Nem sejti, mi a kifogása ellene, miért kerüli, miért annyira ellenszenves neki. Jó, ne legyen rokonszenves, ez érthető és megbocsátható, nyílt helyzet, melynek a megváltoztatásáért küzdeni lehet. De miért ellenszenves, miért? Miért kerüli, mint a bélpoklost, mint egy bérgyilkost, mint döglött macskát az út közepén? A faluban kevesen kerékpároznak; néhány fiatal, egy-két idősebb férfi kocsmába menet vagy kocsmából jövet, ennyi a forgalom. Gál sasszemmel vizsgálja közeledő körvonalaikat, ahogy felbukkannak a sötétben. Egyre gyorsabb iramban hajt végig a falun, végül megáll a hídon, lesbe áll. Ha fentről jönne hazafelé a gyereklány, erre megy el. A patakban megszólal egy mély hangú béka, és egyre kitartóbban magasztalja az esti nyugalmat, amely a szegény békáknak meghozza a szólásszabadság örömét. Lánctalpas traktor csörömpöl el mellette, tarlószántásből jön haza. S ő miért nem jön? Hol késik? Bujkál? Egy árny közeledik: nem ő. Másik kerékpáros szellem: ez sem ő... nem ő... nem ő ... Harmadik árny: ő. Ö! Mellékanyarodik. Szótlanul hajtanak egymás mellett. Hát így lesek én egy gyereket... Apám a börtönben ül, én meg egy gyereket lesek .. .1 — Szervusz, Éva ... — Jó estét! — Haza sietsz? — Sietek ... — Ne siess! — Sietnem kell. — Ki kényszerít...? — Senki. Én, magamtól... — így jó. Ez nem komoly. Ezen lehet segíteni... — Nem lehet... — mondta halkan a gyereklány. Gál a jobb oldalára tért, hogy ne kanyarodhasson be a házuk elé. Nem is ellenkezett, egyenesen kifelé hajtottak a faluból. Az égből most is hullócsillagok zuhantak alá. Az öreg békának hangerőben is méltó riválisa akadt: öblös hangon versenyeztek. Gál diadalmasan gondolta: kezdhetjük a nevelést. Am maradjunk továbbra is tárgyilagosak: a nevelés roppant nehéznek bizonyult. Kérdéseire szűkszavú feleleteket kapott. Rejtett célzásai visszhangtalanok maradtak. Levelezésre, találkozásokra tett becsületes ajánlatai ellenvéleményekbe és határozott elutasításba ütköztek. Tréfái alig-alig idéztek elő röpke mosolyt. Nehéz pedagógusnak lenni, állapította meg lehangoltan, de még bizakodott. Messze jártak benn a határban a lehulló csillagok alatt. Tücskök cirpeltek körülöttük, és néha magányos fogolykakas kiáltott panaszosan, párját és csibéit keresve a sötétben. — Gyerünk vissza — mondta a gyerek olyan konok hangon, hogy Gál ész nélkül megfordította a kerékpárját, és engedelmeskedett. — Félsz .. .? — Igen. Azt akarta mondani: ne félj, ha velem vagy, aztán mégis mást mondott. — Tőlem? Csak egy pillanatig habozott: — Igen ... — Ezért kerülsz? — Nem kerülöm ... nem kerülöm ... Szégyenkezést érzett kicsengeni a hangjából, s ebből megállapította, hogy mégis kerüli. — Nem akarom... — kiáltotta még ingerült hangon. — Mit nem akarsz ...? Válasz helyett egyre gyorsabban hajtott, már valósággal versenyezve száguldottak a falu felé. Gál tartotta az iramot, de vigyázott, hogy ne kerüljön elébe, és érezte
