Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

van, otthon sem kell az eső, látjátok, nézte a fákat, hiába sápadoztok a vágytői, senki másnak nem kell az eső... Olyan lustán váltották egymást a gondolatai, ahogy egy félig főtt rák mozoghat, ha kiveszik a zubogó vízből, és az asztalra teszik; tulajdonképpen nem is akart gondolkodni, de nem tudott nem gondolkodni, mert ha az ember nem akar gondolkodni, akkor arra gondol, hogy ne gondolkodjon, és ez még rosszabb, kimerítőbb, mint ha csak átengedi magán a benyomásokat, és nem foglal állást velük kapcsolatban. A lomb árnyékolta rövid utca egyik szomjazó és sárguló fája alatt öregasszony ült egy sámlin, és virágot árult. Falusi öregasszony volt, fekete kendőjét a nagy melegben sem vetette le, csak kioldotta az álla alatt, és engedte lógni a csücskeit, homlokán verejték gyöngyözött, kövér karja halványpiros volt. Széles szoknyája alól nem látszott ki maga alá húzott lába. Mély vesszőkosarában rózsa- és szegfűcsek- rok szorultak egymáshoz, elég hitvány virágok, de valami mégis felkeltette a figyelmét; egy dús margarétacsokor. Néhány lépéssel elhaladt az öregasszony előtt, aztán visszatért, a margaréta visszatérítette, nézte a sárgagombos, fehérszirmú virágokat. Az anyóka bizonyára a kiskertjében nevelte, a kisebb virágú mezei margaréta régen elhervadhatott már a mezőn, öntözgette az öregasszony, és most eladja, hogy a kis nyugdíja mellett mellékkeresethez jusson. Tessék, fiatalúr, mosolygott rá az öregasszony, és kendője sarkával legyezte magát, vegyen az asszonykájának virágot!... S ő gépiesen kivette a rózsák közül a margarétát, és kifizette. Azonnal meg is szagolta, jellegzetes kesernyés illata volt, hohó, csodálkozott önmagán, minek nekem augusztusi kánikulában, délelőtt tizenegykor virág? Elmosolyodott, és mélyen beszívta a margaréták Ismerős nyári illatát. Jólesően próbálta elképzelni magát, ahogy megy a forré- ságban megpuhult járdán, ingujjban, könnyű szürke szandálcipőben, egyik kezében fekete aktatáska, a másikban nagy szirmú sárga margarétacsokor. S a csokornak olyan nagyon közeli és megnyugtató nyári illata van. Körülötte a kirakatokban könyvek, ruhák, magnetofonok, konzervek és márkás konyakok, egy szűk utcában csikorgó toronydaru rozsdabarna acélkonstrukciókat emel a magasba, fel valahová, ahonnan lilás autogénlángok sziszegése nyomán szikraess hull alá a mélybe. A taxiállomáson olyan elhagyottan cseng a telefon, mintha a Góbi-sivatag közepén csengene, pedig az utcán autók rohannak, villamos csörömpöl, izzadó emberek sietnek, a csengő telefon előtt is ülnek néhányan a piros pádon, de taxi nincs a láthatáron, és a kagylót senki nem emeli fel. Gál mellett emberek mennek el, nem nézik meg őt, és ő sem érdeklődik utánuk, nem figyeli a számára ismeretlen célú mozgásukat. Egy csemegeüzlet kirakatából, zöldes vízzel teli üvegedényből lusta pontyok merednek rá dülledt szemükkel, és szomjasan nyelik a poshadt vizet. Szájuk mozgásában van valami kétség- beesett egyhangúság és gyilkos unalom. Jó, ha az embernek van kéznél virágja, gondolja futólag, de azt már nem gondolja végig, hogy miért jó, ha margarétával a kezében megy az utcán, mintha tudná, hová megy vele, kinek adja, milyen alkalomból szerez vele örömet. S az is teljesen indokolatlanul és váratlanul jutott az eszébe, hogy apja nyugdíjügyében elmegy érdeklődni a nyugdíjintézetbe. A gondolat ennek ellenére új tartalommal töltötte meg bensőjét, jött egy érzelem- és emlékhullám, s maga alá temette őt. Nevetséges: nyugdíjas az apja. Hihetetlen. Számára természetellenes. Nehéz megérteni, csak tudomásul veheti. Ugyanolyan nehéz megérteni, mint azt, hogy a hároméves kislánya, Miriam már asztal mellett ülve eszik egyedül, és elalvás előtt — őt utánozva — komolykodva könyvet lapozgat, olvas, és néha rápillant, hogy nézi-e őt. S a napi sétákról egyedül jön fel a lépcsőkön a harmadik emeletre. Hsgyan is érthetné meg mindezt, amikor őbenne a legerősebb benyomás — a kicsi első napja otthon

— még mindig olyan erősen és kizárólagosságra törően él: a sárga heverőn mozdulatlan fehér csomag fekszik, mely csak akkor bizonyítja parányi nyöszörgéssel emberi létét, ha lélegzet-visszafojtva figyeli a párnás, szivacsos maszknak tűnő arcocskát, és minden erejével hiszi, hogy mindez nem illúzió. Sokszor megállapította már, hogy van az idő múlásában valami érzékelhetetlen és nyugtalanító változás, szemmel nem kísérhető, át nem élhető, mely ellen a nyugalom állandóságára szomjas énünk eredménytelenül védekezik. Hogyan érthetné meg apja nyugdíjas voltát, amikor benne másképp él? A tudat jelenné varázsolja a múltat, az emlékeket, a múló időt, a gondolat a jelenben él. Hiába rohannak vele szemben a fekete Tatra 603-asok és színes Wartburgok, hiába csikorognak a sínek kanyarulatában a hosszú, kétrészes villamosok, ő most, ahogy az apjára gondol, egy hosszú, enyhén emelkedő domboldalt lát. S az embereket