Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - FIGYELŐ - Mészáros László: Marguerite Duras: Oroszlánszáj
foglalt helyet, de ez még nem ok az őrületre. Maga a tett őrültségnek hat, de amint halljuk beszélni Claire-t, egyre jobban megértjük őt. (Nem a gyilkosságot, hanem Claire-t!) De: megérthetjük-e őt igazán? Lemezteleníthető-e az emberi lélek? Itt már Duras ember- és irodalomkoncepciójával kellene foglalkozni... Nathalie Sarraut, az „új regény“ egyik teoretikusa — de nemcsak teoretikusa — tanulmányaiban „a lélektani módszerek“ ellen szállt síkra, mert, úgymond: lehetetlen „lehámozni“ az ember leikéről (egyéniségéről) minden réteget, hogy meztelenül és tisztán álljon előttünk. Ehelyett olyan helyzetek, reakciók, állapotok leírását kéri számon az írótól, melyekben kénytelen megnyilvánulni az ember. Nos, Duras az új regény „hívei“ közé sorolható (bár talán az ellenkezőjét is lehetne bizonyítani). Duras regényei, írásai is cselekményesek, az Oroszlán- száj például csupa párbeszéd, semmi leírás, csupa emberi megnyilvánulás. Ez meglehetősen igénybe veszi az olvasó figyelmét; koncentrálni kell, ha meg akarunk érteni valamit a regényből. Vagy a Moderato cantabile: valóban szinte „lassan, énekelve“ jönnek a szavak, melyekből nekünk kell kihámoznunk az embert — de még magát a történetet is. Különben: a Moderato és az Oroszlánszáj két hőse között érdekes összefüggést lehet „észrevenni“. Mintha az utóbbi folytatása lenne az elsőnek. A Moderatóban kinyomozható Duras egyik jellemző írói módszere. Durasnál mindig több síkban történik valami. A Moderato kezdete: bent az unalmas zongoraóra, kint az épület előtt valamilyen tragikus esemény, s a harmadik sík, melyet tulajdonképpen csak sejtünk: a szereplők gondolatai, lelkivilága. Ezek a síkok zavarják egymást, s ez adja meg az írás feszültségét. Különösen ha valaki (a Moderató ban Anna) kijelenti, hogy ott kívül „nem történik semmi". De ezt csak mondja, mert tulajdonképpen megrázó hatással volt rá a kinti esemény, a „közönséges szerelmi dráma“. Mint Farkas Márta írja az Oroszlánszáj utószavában: „a szereplők beszélgetnek ugyan, de nem egymással, hanem inkább egymás mellett: mindegyikük mintha maga körül és önmagában jorogna.“ A hősök annyira önmagukba zártak, hogy Anna például így nyilatkozik a fiáról: „néha az az érzésem, hogy csak kigondoltalak“. Monoszlóy „milliomosa“ jutott itt eszembe. A róla leírt szavak a Duras- hősökre is érvényesek: a szubjektivitása bűvköréből kitörni képtelen egyén tragédiája, aki képtelen kiegyezni a világgal. Ez a kiegyezés: összetűzés — nélküle nem realizálódhat az ember, nem teremthet értékeket, és létének summája nem is lehet más, mint Claire-é: „Nem tudom, mivel töltöttem idáig az életemet.“ Ám, ha összehasonlítjuk Annát és Claire-t, bizonyos változást tapasztalhatunk. Anna ugyanis nem mert átélni egy „igazi“ drámát, Claire pedig már rászánja magát a tettre — bár ez a tett értelmetlen és megmagyarázhatatlan, még önmaga számára Is. Ezzel kapcsolatban felmerül a probléma: Duras talán nem is az „clmondhatatlant“ akarja elmondani, hanem azt hangsúlyozza: a világ értelmetlen. Persze, jobban mikroszkóp alá kellene venni a Duras-műveket, hogy nagyobb meggyőződéssel állíthassuk ezt. Lehet, hogy csak ezt bizonygatja: az ilyen életek (világok) értelmetlenek. Ám akkor a „duras-i“ néhány síkból melyik az igazi? Vagy ez volna a legvalószínűbb magyarázat: az élet tragédiája éppen a síkok összeütközésében, áthatolásában van? Igen, a három sík: a való-valóság, az álvalóság és a belső-valóság. A Mo- deratóban (a fenti sorrendben): a szerelmi tragédia, a zongoraórák — és az, amit Anna önmaga számára sem mer kimondani. Az Oroszlánszájban pedig: a gyilkosság, az, amit megpróbálunk elmondani, vagy elhallgatni — és amit nem tudnak elmondani. (Duras Kosíkot igazolja — vagy megfordítva?) Az Oroszlánszáj olvasásakor („tanulmányozásakor“ ) — meginti — felmerül az értelmezés problémája. A mű ugyanis sokféleképpen értelmezhető, de ez nem jelenti azt, hogy bárhogyan értelmezhető. Lényegében egyetlen irodalmi mű sem arra ösztönöz bennünket, hogy tökéletesen értelmezzük, hanem hogy próbáljuk meg értelmezni magát a világot — valóságunkat. Az Oroszlánszáj rejtélyének (rejtvényének) tökéletes megfejtése — vagy akár (például) Shakespeare „megfejtése“ — egy egész életet igényelhetne —, akkor hol marad maga az élet? Az is megtörténhet, hogy kudarcot vallunk — mint minden tökéletességre való igyekezet. Ezért, ha az Oroszlánszájból csak ennyit értünk is meg: „Tud
