Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Csáder László 60 éves

Művészünk indulása egybeesett a hazai konstruktivizmus idejével. Már szóltam Kassákkal való kapcsolatáról. Csáder helyes ösztönére vallott, hogy nem veszett el mindenestül ebben a stílusirányzatban, ahogyan nem torkollott művészete a tiszta absztrakcióba sem. Mindig hagyott teret az értelemnek, legújabb könyvvédő lapjain is ez látszik. Nem mondott le a vonal szerepéről, nem tette kizárólagossá a foltot sem, nem ragadt le a fekete-fehér végleténél, de nem is tagadta ezt meg. Mindenesetre a vonal uralkodó eszköze Csádernek, akár választó léniaként alkalmazza változatos fokozatokban, próza vagy versek tagolására, akár diszkréten, szinte függetlenül a szövegtől, amikor már-már valami puritán ornamensként jelenik meg a margón, néhol abból is kifutva a szélig. A vonal mellett a színek a leggyakrabban fölhasználható eszközök, s aztán maga a szedés, amit elrendezhet az oldalon középre zárva, szimmetrikusan, asszimmetrikusan is, keverheti is a kettőt, kifelé, fölfelé, befelé, lefelé, játszva a szedéssel, s végül változatosságot vihet a szedés tükrébe a betűk különböző fokozatával és a címsorok játékával. Néha a címet fordítva is leközli — ez nem több modorosságnál, de néha változatosság címén alkalmazható. Máskor a címszót több típusból és különböző fokozatú és vastagságú betűkből szedeti, ez is játék a változatosság jegyében, s amíg nem megy a jól olvashatóság rovására, el is tűrhető. Máskor a szerző nevét szedi kisebb fokozatból, nem a vers vagy próza címét, de találkozunk a megfordítottjával is. Néhol a szöveg élén, máshol a végén találjuk a szerzőt, ismét máskor szinte tőle elválva lebegteti a térben, a szövegtől már-már függetlenül. Mert ennek a Csáder által képviselt tipografizálásnak a lényege az, hogy mindenféle megoldás jó, csak az unalmas nem. Ebben van is igazság, de megint csak addig, amíg nem megy az olvashatóság rovására. Csádernél nem megy.

Könyvvédő lapjain a vonal és a folt szerepe az uralkodó. Néha ugyanazt a motívumot, pl. zárójelszerű félholdat, több munkáján is fölhasználja, mégsem válik unottá, mert ismétlődéskor sem applikálásról van szó, hanem a kompozíció szerves kellékéről, a tartalmi koncepció formai kifejezéséről, ami nem kiveti, hanem magába építi a már egyszer használt motívumot. Az egyik burkolón a két zárójelszerű félholdat átszelő vékony léniára az egyensúly kedvéért van szükség, e nélkül a vonal nélkül a fedél fekete-fehér rajza valósággal kivágódna az űrbe, általa viszont határozott zárt kompozíció jön létre. Csekélységnek látszik e vonal, mégis mi minden fordul meg rajta!

Minden reklámgrafikus számára a legnagyobb gondot a betű jelenti. Ezzel Csáder annál inkább is tisztában van, mert hiszen maga is tervezett új betűtípust. Kevés eredeti magyar betűtípussal dicsekedik a nyomtatott betű története, kevés tervezőnek adatott meg az, hogy a betűöntödék kivitelezzék a megtervezett típusokat. Csáderé is megmaradt tervnek, de így is számon kell tartani a hazai betűtörténetnek. A grafikus munkáját alapvetően határozza meg, hogy munkája közben milyen típusokkal s azoknak milyen fokozataival rendelkezik. A szakmában köztudott, hogy az írott, rajzolt betű sohasem érheti el a vésett acélbetű finomságát, és még a kézírást utánzó betű is csak acélba metszve válik igazán széppé. A könyvművészet talán egyetlen olyan példát sem tud fölmutatni, amely azt bizonyítaná, hogy a kézi rajzolású betűkkel készült címlap a vésett betűből szedett címlapot fölülmúlhatja. A könyv címlapja és borítója tervezőjének, illusztrációi rendezőjének, vagy akár az újság, folyóirat, plakát, röplap, szignet stb. tervezőjének éppen a változatosság érdekében sokszor kell rajzolnia a betűket. Vagy többféle betűtípust használni. Az eklektika korában, a múlt század második felében a tudatlan s főleg megfelelő tipográfiai érzékkel nem rendelkező nyomdász azt hitte, annál szebb a könyv, a nyomtatvány, minél többféle betűből szedi a szöveget. Ahány sor, mondjuk egy műsoros est meghívóján, annyiféle betűtípus. Borzasztóan csiricsáré dolgok születtek ily módon. Ezt részben elsöpörte a prerafaelis- ták, Morrisék, Ruskinék mozgalma, de még mindig hagyva visszaélésre lehetőséget az illusztrációnak és az ornamensnek. A konstruktívnak nevezett tipográfiai irányzat ezeknek is hadat üzent, és az egyik nagy német könyvkiállításra be sem^ engedték azt a könyvet, amelyet ornamenssel vagy illusztrációval díszítettek. Ez a húszas évek második felében történt, tehát Csáder László indulása idején. Ez a puritán stílus csak a betűt, a festéket és a papírt ismerte el a könyv, a nyomtatvány alkotóelemének. Esetleg még a vonalat, illetve néhány egyszerű mértani formát. Aztán ettől a túl