Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Smatlák, Stanislav: Visszapillantási kísérlet

belső instrukciók rendszere segítségével strukturálisan megformálódjék. (Emlékezzünk pl. az a priori érvényes eszmei és esztétikai elvekre, amilyenek a pozitív hős, az optimisztikus távlatok elve stb.) Mai szemmel nézve az első esetben az adott korban kötelező, általános érvényű társadalmi (és politikai) kódról van szó, amelynek megnyilatkozási formája a politikai ideológia nyelve, a második esetben egy közvetítő, afféle esztétikai „szubkódról“, amelynek segítségével a külső instrukciókat „átültetik“ a belső instrukciók rendszerébe, hogy művészi formát öltsenek az irodalmi nyelvnek a korhoz illő kötelezőn „egységes“ modifikációja útján. A műérték kormércéje éppen az „átültetés“ tökéletességétől függött, a recenziók előszeretettel kárhoztatták az irodalmi szövegnek azokat a szakaszait, ahol túlságosan sok maradt az „át nem ültetett“, ideológiai eredetű műnyelvi elem. Másfelől az irodalomkritika műnyelve azt bizonyítja, hogy az akkori kritika maga is alárendelt helyzetben volt a politikai ideológiához viszonyítva.

Az „ötvenes évek“ elnevezés pontos értelmezése megkívánja, hogy a történelmileg adott valóság egyes vonásain kívül belefoglaljuk azt is, hogyan kapcsolódtak ezek össze a hierarchikus kölcsönös vonakozások simán működő gépezetévé, amelyben a fő pozíciót a mindenütt jelenvaló ideológiai elem — mint az irodalmi önszemlélet és az irodalmi alkotás döntő determináló tényezője — foglalta el.

Az ideológia mindenütt jelenvalósága biztosította: 1. az irodalmi tevékenység egyes típusai belső homogenitásának tudatát, 2. azt a felismerésnek nyilvánított látszatot, hogy az irodalom strukturális elrendeződése és a társadalom strukturális elrendeződésének történelmileg adott és jövőben várható foka közt totális homológia van. A társadalmi fejlődés egységes céljának elért fokát gépiesen alkalmazták tehát az irodalom fejlődésére, s ezért a művészi individualizmus alkotó tagozottságát az alkotó munka új, egységes stílusával akarták felváltani. Ezért kellett az irodalom fő és egyetlen társadalmi funkciójaként a nevelő (meggyőző, agitatív) funkciót elfogadni, s ennek tartalmi azonosságát és egységét éppen az ideológiai momentumnak a jelenléte biztosította.

Az „ötvenes évek“ vége akkor kezdődik, amikor a hierarchikus kölcsönös kapcsolatok egyetemes gépezete akadozni kezd, amikor már nem működnek simán a külső és belső instrukciók közt az áttételek. Erre még 1955-ben sor kerül, amikor a viták már sejtetik az irodalom és az ideológia közti kötelékek egységes rendszerének széthullását. S miután 1956-tól maga az ideológia s a politikai gyakorlat is hosszú időre válságba kerül, ez a széthullás hosszan tartó küzdelemmé alakul át: az irodalom újra tudatosítja sajátszerű helyzetét és társadalmi önkifejezésének specifikumát, a politikai gyakorlat pedig fokozatosan lemond arról, hogy ideológiailag hasson az irodalomra, s pótlásul az adminisztratív beavatkozás eszközeihez folyamodik.

Az ideológia elhúzódó válságára az irodalom két, első pillantásra ellentétes módon reagál: 1. élesen elfordul az abszolutizált „nevelő“ funkciótól, és befelé fordul önmagába, megkísérelve megteremteni pótlásul a maga — inkább ösztönösen érzett, mint racionálisan megfogalmazott — „mikroideológiáit“; ezek indokolják az irodalomnak olyan irányú elfordulását, amelyet Tatarka az irodalmi szubjektum totális „befelé fordulásának“ nevezett, és amit főként a fiatalabb és legfiatalabb írók esetében válaszként lehet felfogni az embernek az „ötvenes évek“ Irodalmi rendszerében megvalósult totális eltársadalmasiasítására; 2. új kísérletet tesz az irodalmi alkotás meggyőző funkciójának restaurálására, azaz újra politikai színezetet adna az irodalom céljának és értelmének. Ez a kísérlet is kialakította a maga mikroideológiáját legfőképp annak a patetikus erkölcsi és társadalmi gesztusnak („a nemzet lelkiismerete“ jelszó) az indokolására, amelyet a másfél évtizedes Novotný-éra ideológiai válsága és az irodalmi élet szférájával fenntartott adminisztratív érintkezése hívott életre, és objek- tíven, de főképpen érzelmileg szankcionált. Az irodalom említett reagálási módjainak közös vonása, hogy túlsúlyban van bennük a pragmatikus, ad hoc alkalmazott motiválás és megoldás a koncepcionális gondolkodás elemeivel szemben. Az irodalomnak az új műalkotásokban megtestesült eredményei egyik és másik oldalon összemérhetetlenek. A befelé fordulás vonalán olyan markáns változások játszódnak le az irodalmi művek belső struktúrájában, hogy az elmúlt tíz évben fokozatosan átalakult az irodalom egész művészi formavilága, míg az irodalmat újrapolitizáló vonal a szenzációs közönség-