Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Sz. I.: Čapek és a magyarok - Capek, Karéi: Pest

Az üléseket részben a Tudományos Akadémián tartották, ahol József főherceg elnökölt; kék színű tábornoki zubbonyt viselt, melyen valamennyi rendjele ékeskedett (állandóan az a történelmi film kísért!), részben az Országházban, melyet olyan bőségesen borítottak szőnyegekkel és márvánnyal, mint valamilyen bankpalotát. (Nem tehetek róla, de a pesti Parlament kupolája minduntalan az ottani rendőrség Attila- szerű sisakjaira emlékeztetett.) Szó volt a humanista tudományokról és arról, mit nyújthat a mai embernek a görög és római műveltség. A tárgyaló értekezlet azonban korántsem volt a szakemberek egyöntetű testülete, hanem különböző nemzetek és országok kisebb-nagyobb kitűnőségeinek összejövetele. Ennek az élén állt Paul Valéry, a költő, akit fölösleges is közelebbről bemutatni: tragikus, átszellemült, aszkéta arc; gondolkodó nagy fej az apró, fonyadt testen. Aztán a kövér és jóságos Duhamel, akit az emberek iránt megnyilvánuló csupa-jóságból gyúrtak. A derékszögű, egyenes, becsületes és szerény Thomas Mann. A spanyol és genfi Salvador de Madariaga, tanár és diplomata, a legragyogóbb szónok, legárnyaltabban ironizáló és a legnemesebb, szinte prófétai értelemben vett intellektuel. Továbbá Helene Vacarescu, román költőnő, Genf apró és köpcös papnője, túlcsorduló lelkesedésével és idealizmusával. A katalán Juan Estelrich, halványzöld mint az oliva, Platón szövegeinek kiadója, ébresztő és felvilágosult egyéniség, aki a mi nemzeti ébresztőinkre emlékeztet. Az olasz Ugo Ojetti, akadémikus és publicista, a viták egy másik remek párbajhőse; italienissimo mindenben, ami a köznapok kérdéseit illeti. A latin nyelv öreg professzora, Vincenzo Ussani, Rómából, aki a soknyelvű gyülekezethez facundia latinával szól, de árnyalattal túlszárnyalja őt a ragyogó lengyel, Keletzki, aki rögtönözve Ciceróhoz méltó körmondatokat fogalmaz, s ez a tény a hallgatóságot részben lelkesedéssel töltötte el, de ugyanakkor aggodalommal is, nehogy a tudós történész megszólaljon Demosthenes nyelvén. A holland kultúrtörténész Johan Huizinga, nehéz, parasztos fejével, mintha valamelyik Teniers-festményről elevenedett volna meg. A dán Viggo Broendal, nyelvész, és a prágai lingvista-iskola barátja. A román Oprescu, művészetek történésze, aki, jelenleg, cseh festők emlékei után kutat Erdélyben. A jóságos Jean Piaget, pedagógus, — szájában mindig égő kis pipával, egyben élénken rokonszenvező egyfajta itókával, melyet itt baracknak neveznek. Egy másik svájci, Arthur Rohn, hidak építője. A katolikus és filozófus Dietrich von Hildebrand, akinek zavart mosolya közben megvillannak gyönyörű, nagy fogai. A latinszakos és angol Sir Livingstone, hosszú és lassú, amint a törvény rendelé, mindig maga előtt tartott kis bőröndjével. A nem kevésbé hosszú szerb, Miograd Ibrovaé, tanár. És sorolhatnám még tovább. A magyar részvevők közül legjobban megragadott a földrajztudós Teleki gróf sűrűn redőzött professzori arca és, persze, Bartók Béla, a nagy zenész, a népzene tudósa, aki — többek között — összegyűjtött néhány ezer szlovák és román népdalt. Apró, bátortalan, kitűnő ember, akinek csöndes, városszéli házában nagy élvezettel hallgattam román doinákat és fonográf hengerekről fölcsendülő mókás barsmegyei dalokat. — Többnyire tehát csupa tanár; a bemutatkozásoknál is ez volt az ismétlődő, első kérdés: „Ön milyen tárgynak a professzora?“ És ez aligha véletlen, sőt, nem is a legrosszabb jele a világ mai helyzetének, ha annyi tanár van ott, ahol többé-kevésbé a művelt világ eljövendő sorsáról esik szó.

Még egy szót a magyarokról — nem is voltak kevesen, akikkel találkoztam. Az első kérdésük — majdnem kivétel nélkül — az volt, lehetséges-e valamiféle közeledés Csehszlovákia és Magyarország között. Ha ez irányban nem is lehetett beszélni még valamilyen konkrét elképzelésről, részükről már ezt az érdeklődést is jelentősnek és időszerűnek tartom. Az volt a benyomásom, hogy minden politikai szövetségen túl, az ő helyzetükben, Európában, éreznek valamit, ami egyértelmű a magányossággal. Ez az érzés náluk erősebb, mint nálunk. A propaganda, mely náluk, mostanáig — hogy úgy mondjam — az ő első számú érintkezési nyelvük a világgal, végeredményben csak monológ. Ök beszélnek, de, ugyanakkor, abban bizakodnak, hogy a túloldalon érdeklődő hallgatókra találnak. A monológ azonban a nemzetek számára nem elegendő: itt szükséges a megértés is. Ennek a ténynek a felismerése volt az én legmélyebb benyomásom, melyet magammal hoztam szomszédunk országából.

Szekeres István fordítása