Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - HAGYOMÁNY - Popély Gyula: A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság megalakulása (folytatás)
nézi a kisebbségi magyarság helyzetét, sőt ő volt az, aki először emelte fel szavát annak érdekében, hogy magyar írók és költők is részesüljenek az évente adományozott irodalmi dijakból. Nyilatkozatában többek között kijelenti: „Nem merev, régimódi akadémiát várok a társulattól, amely a tudományt a tudományért ápolná, hanem olyan modern intézményt, amely a tudományt a népért, a kisebbségi magyar népért műveli s e kor történelmi szükségleteinek szolgálataiban áll. Végül azt is várom, hogy az új társulat a hiányzó magyar egyetemet pótolja. Tudom, hogy nehéz munka vár az úttörőkre. Ha azonban az intézmény jól jelfogja nagy hivatását, nem kell aggódni jövője miatt.“5'A másik csehszlovák hozzászóló, Bújnák Pál, a pozsonyi magyar tanszék vezetője, már sokkal egyoldalúbban ítéli meg a társaság feladatát. Szerinte elsőrendű feladata a magyar-szlovák kapcsolatok kutatása és feltárása lesz. A megkérdezett 21 csehszlovákiai magyar irodalmár különböző módon képzeli el a nagy tett véghezvitelét, de egyben mindegyikük véleménye egyezik: a társaság létrehozása nagy felelősséggel jár, alapítóinak tehát érezniük kell a feladat súlyosságát. Legtöbbjük szintén független könyvkiadó létesítését és irodalmi folyóirat kiadását látná legcélszerűbbnek, a millió ezzel töltené be legteljesebben a feladatát. Néhányan az alapítandó társaság legfőbb rendeltetésének irodalmi, tudományos és művészeti ösztöndíjak alapítását, mások az arra szoruló írók segélyezését tartják. Külön említést érdemel Sziklay Ferenc véleménye, amely szerint legildomosabb volna, ha a milliós adományt a már régebben alapított s jelanleg is működő kulturális intézmények kapnák. Ezekre a szervezetekre kötelező a politikamentesség, s ezekbe — Sziklay szerint — be van szervezve minden csehszlovákiai illetőséggel bíró magyar kulturális tényező. Egy teljesen új egyesület csupán a jelenleg működő egyesületek gyengítése árán jöhetne létre. Az alapítványt tehát egy felelős bizottság ellenőrzése mellett a már meglevő intézmények rendelkezésére kellene bocsátani. Sziklay Ferenc már közvetlenül a losonci ígéret elhangzása után is hangsúlyozta ezt a nézetét. A PMH IX. évf. 228. számában írt cikkében kijelentette, hogy szerinte a már eddig is működő kulturális egyesületek keretein belül való munka szorgalmazása és lehetővé tétele volna a legcélszerűbb, már csak azért is, mert a létező intézmények alapszabályai jóvá vannak hagyva, és munkájuk többé-kevésbé folyamatos. Hasonló nézeten van Szombathy Viktor is, aki szerint az adománynak legalább egy részét fel kell osztani a meglevő három legnagyobb kulturális egyesület, a Toldy Kör, a Kazinczy Társaság és Jókai Egyesület között. Alapy Gyula szintén követeli e három nagy egyesület bevonását az előkészítő munkálatokba. Nagyon különös Fábry Zoltán nyilatkozata: „Tekintettel arra, hogy a Masaryk alapítvány tisztára a polgári-kapitalista osztálykultúra ügye, ahhoz semmi közöm.“52 A kommunisták állásfoglalása, sajnos, mindvégig ilyen kategorikusan elutasító maradt. Fábry Zoltán két évtized múlva beismerte tévedését; saját maga és elvtársai nevében elégtételt nyújt Masaryk emlékének. 1950-ben, Masaryk születésének 100. évfordulóján az Oj Szó hasábjain megjelenő „Masaryk magyar emléke“ című cikkében a következő szavakkal korrigálja akkori elfogult nézetét: „A gesztust leráztuk magunkról, gyanakodtunk, sisteregtünk, kiközösítettünk: »A Masaryk Akadémia a polgári kultúra ügye, semmi közünk hozzá!« Igazságtalanok voltunk, türelmetlenek és kegyetlenek, mert Masaryk több volt, mint sommásan a polgári kultúra, és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.“53 Az Oj Munkában rendezett ankétra felfigyelt az egész közvélemény, több napilap és folyóirat is foglalkozott vele. A Nap szentel neki legtöbb figyelmet, s megjegyzi, hogy „az Oj Munka ankét jónak érdekes momentuma a politikától való természetes félelem. Tehetséges embereink közül sokan tapasztalták a múltban, hogy a kisebbségi magyar pártpolitika a legkárhozatosabb akadálya volt a magyar kultúra fejlődésének“,5i 51 Uo. 52 Uo. 53 Fábry Zoltán: Stószi délelőttök, Madách könyvkiadó, Bratislava, 1968. 262. 1. 54 Ténsúr: Barátságos levél... A Nap, V. évf. 81. sz. 3. I.
