Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé
A nap még le se szállt, csak megnyúlt a felső kabin árnyéka, de a vas már kezd dermesztővé válni. Oly hosszú és elviselhetetlenül forró volt ez a nap; a föld egész éjjel nem leheli ki magából a meleget, de a vas egy szempillantás alatt lehűl. Nekidől az ember a vaskorlátnak, vagy leül a kikötődobra, és nemsokára reszketni kezd. Persze nem a hidegtől, hanem a türelmetlenségtől, az élettelenségtől. Az ember testének a melegét is teljesen kiszívja ez a sivárság. Egészen Clmláig nincs nyugalom a partokon. És ez az én újonc útitársaimnak szemmel láthatóan tetszik. Még mindig elragadtatással bámulják a vizet és a partokat. 2. Az egésznapos kimerítő túra után az evezősök sokáig keresték a megfelelő helyet, ahol letáborozhatnának. Hol a part volt túl meredek — s így nehéz lett volna felcl- pelni rá a dolgainkat —, hol olyan sűrű volt a partmenti cserjés, hogy nem lett volna hely a sátraink számára, vagy egymáshoz túlságosan közel kellett volna fe.ütni a sátrakat, s így nem rakhattunk volna anélkül tábortüzet, hogy el ne térjünk az eredeti útiránytól, s ez persze senkinek sem lett volna ínyére. Végre aztán mégiscsak megtaláltuk a kikötésre alkalmas helyet: egy kanyarulatban, ahol éppen fordulatot vesz a folyó, mélyre benyúló vízmosás volt a partban, amolyan öbölféle, egy csomó kidűlt fával, amelyek koronájukkal lefelé hevernek a vízben. A fák koronája még zöld — sebes ár döntötte k; őket —, a part magas, meredek, rétegezett; világos kávébarna, szürke és fehér homokcsíkok képezik ezeket a rétegeket, olyan csíkok, amelyek csak annyiban különböznek egymástól, hogy az egyik helyen erősebben, a másikon gyengébben préselődtek össze a homokszemcsék. Az ember megpróbál felkapaszkodni ezeken a rétegeken, de a homok omlani kezd, puhán folyik lefelé az ember talpa a:att, a csíkok viszont továbbra is megmaradnak. Néhány centiméter mélyen belemarkol a homokba, de a csíkok csak beljebb húzódnak, s ugyanolyanok maradnak, mint voltak. Benn az öbölben az áramlás nem olyan, mint künn a folyón. Valamikor az ár vájta ki ezt a bemélyedést, s most maga az ár be se juthat ide. Könnyen megfigyelhető, amint szabályos ívben tovasiet, magával sodorva a finom homokszemcséket, a légbuborékokat s az apró hullámfodrokat, amelyek az örvényléstől keletkeznek. S a víz, ami a fő árból csapódik be az öbölbe, hirtelen megáll, kavarog egy darabig, egyre zavarosabbá válik, nekinyomul a partnak, majd elindul visszafelé, szemben az árral, lassan forgatja ugyanazokat a homokszemcséket, melyekhez aztán újabbak gyűlnek, és bolyhos, mohaszerű lepel vonja be a felszínét. Ámde ez a moharéteg egyáltalán nem višz- szataszító, nem kelti a szemét vagy a piszok benyomását, minthogy piszok jó néhány kilométerre nincs is errefelé, csak víz van, meg szél, homok, fák, rovarok s a mindehhez tartozó apró hulladékok: kicsi kéregdarabok, lehullott falevelek, száraz gallyacskák — hulladékok, amelyek egyáltalán nem bontják meg a partrézsü felületének harmóniáját, nem ártanak a víz színének, a levegő tisztaságának, nem zavarják a finom susogást, a halk neszezést, mellyel a levelek zizegésétől, az alig hallható vízcsobogástól és a rovarok zümmögésétől telt meg a levegő. Figyelemre méltó hely ez a kis öböl. A homokban elszenesedett kecskelábak állnak, melyekre a serpenyőt akasztották, akik előttünk jártak erre, mellettük száraz szénacsomó, kissé a homokba nyomva. Miután kirakodtunk a csónakból, nyomban vetkőzni kezdünk, és gyerünk a vízbe, hogy lemossuk magunkról az imént abbahagyott evezés és a tűző napon való sokórás munka verejtékét. Annyira felhevült és átforrósodott egész nap a testünk, hogy még az egészen meleg folyóvíz is ősziesen hidegnek tetszik számunkra, és borzadunk tőle. Am lehetséges, hogy csupán azért e borzongás, mert ez itt más hely, más a víz, sötét a színe, nem láthatunk a mélyére, vagy mert itt forog előttünk ez a lassú, szélesen kavargó örvény, mely az eredeti folyással szembefordulva különös, a vízben töltött hosszú évek sorá 1 megfeketedett ágacskákat és fakéreg-darabkákat sodor magával. Valaki nem bírja tovább türelemmel, elsőként vet; magát a vízbe, sokáig úszik a víz alatt, gyors csapásokkal halad előre, hogy felmelegedjen, majd eléggé távol a parttól felmerül, és kikiáltja: — Nagyszerű, gyerekek! A többiek hitetlenül kérdezgetik:
