Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé

csónakot felemelni. A rakodómester, akihez segítségért fordultunk, fennhangon így bíztatott bennünket: — Hát mivel emelem én fel a maguk csónakját? Talán láncokat kössek rá? Rögtön ketté törne! És ki felel érte?! Csakis én... Kifejezetten az ő számára gyorsan szereztünk két üveg „moszkovszkajá“-t, de ő olyan őszintén kiabált, úgy hadonászott az orrunk előtt, olyan haragosan hátat for- dítgatott nekünk és igyekezett elfutni előlünk, bár úgysem tudott volna hova, és olyan szenvedő arckifejezéssel kérdezte: „Ugyan, mit csinálnék én azzal a vodkával?“ — hogy egy pillanatra mindannyian megszeppentünk. — Ha legalább emelőköteleink lennének! — kiáltotta a rakmester. — Akkor talán megpróbálkozhatnánk vele. De a lánc összetöri! Ez a csónak több mint egy tonna! Kell ez nektek? Nem kell. Hát nekem se! De kis idő múlva — honnan, honnan nem — váratlanul előkerült ugyanaz a puha emelőkötél, amelyről az imént szó volt, és ugyanaz a rakmester; rádobta a kötelet a daru horgára, és elkezdett vezényelni: — Húzd be a gerinc alál Még, még, beljebbl Tartsd, míg meg nem feszül egy kicsit! Mássz át az uszályra! Mozogj, mozogj! A daru fölemelte a csónakot a rakodóhíd fölé, s én lentről láthattam, mint lebeg a levegőben gömbölyödő fenekével, milyen súlyosan lóg alá a csónakfar gerincfája, és ekkor elhittem a rakmesternek, hogy egy ilyen nagyobb csónak, bizony, nyomhat egy tonnát is. Amíg a daru a levegőben tartotta a csónakot, kiderült, hogy a kapitány nem tudja, hova lehetne helyezni az uszályon. Azután a fedélzeti építményhez ragasztott kajüt tetejére mutatott, s a rakmester kárörvendő sietséggel, nekem legalábbis úgy rémlett, leeresztette a csónakot a fülke tetejére, ami egyáltalán nem volt megfelelő hely a szá­mára. A far alá gyorsan egy gerendavéget kellett tenni, ám a csónak így is görbén állt, s az egyik oldala nekifeszült a felső kabin ajtajának, úgyhogy nem lehetett ki­nyitni. A kajütnek vasteteje volt. Vasból készült a fedélzeti építmény is, mely jóval maga­sabb a kajütnél. Vasból voltak a falak, az ablakok közötti falsíkok, sőt vasból volt az egész rakfedélzet. De valójában milyen sok itt a vas, azt csak akkor értettem meg, amikor feldübörgött a motor. Megremegett, majd finomabban rezgett tovább a hajőtat, ahol a parancsnokság ebédlőasztala állt, csörömpölni kezdtek a tűzoltóballonok, a fej­szék és horgok, amelyek mind a kajüt falán függtek, fémes remegéssel rezegni kez­dett a vaskorlát, melyre épp abban a pillanatban tettem rá a kezem... néhány másod­percen belül fülsiketítő dörömbölés és csörömpölés, igazi fémes zörej töltötte meg a levegőt. A fémből készült fedélzeti felépítmény mélyén dolgozni kezdett a fémből készült motor. Azt gondoltam, hogy ez az elviselhetetlen zörej nem tarthat sokáig, csak addig, amíg a beindított motor felfut a kellő fordulatszámra, s aztán majd csen­desebben fog dolgozni. Ám egész idő alatt, amíg az utunk tartott, egy pillanatra sem halkult le a sivítása. A legcsendesebb hely a hajóorr volt. Ide nem hallatszott el a motor zúgása. Itt erős folyami szél fújt, vigasztalóan csobogott a víz, s nyugodtan szemlélhettem, amint a bemázolt vas szinte izzott a napsütésben. Hátat fordít az ember a felsőkabinnak, elnézi a szembe hömpölygő vizet, s érzi, amint az uszály hol a jobb, hol a bal oldalélét veti neki az árnak — a kormányos a kijelölt hajóúton vezeti az uszályt. A legborzalmasabb volt a dübörgés a fülkék padlózata alatt és a hajótaton, ahonnét szinte el se mozdult a gépmester szép felesége: a szakácsnőnk („Hol szerezted ezt a csinos asszonyt?“ — kérdezték tőle a szomszédos „gété“ legényei. „Kolvzajevóban!“ — felelte egyszerűen a gépmester.) — mosott, öblített, kicsavarta és kiteregette a fe­hérneműt, reggelit, ebédet, vacsorát főzött és szolgált fel nekünk. Itt nem lehetett ám beszélgetni — kiabálni kellett. Itt is, ugyanúgy, mint a hajóorron, szépen sütött a nap, ámde a motor fémes lármájában az édes napsugár távolról sem hatott folyaminak, hanem porosnak, gyárinak. S bár a motor lent a mélyben dobogott, úgy tetszett, mint­ha a fedélzet fölött szüntelenül valamilyen szürkéskék füst lebegett volna. A kormányosfülkét egy lakóhelyiség emelete választotta el a gépháztól, így itt kisebb volt a zúgás, a fülke padlóját műanyag szőnyeg borította, a falakat pedig egy méter magasan falécburkolat védte. Ezenkívül még a kormánykerék volt fából. És ez a fada­

Next

/
Oldalképek
Tartalom