Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - FIGYELŐ - Kmeczkó Mihály: A soha-el-nem-utazás előestéjén (Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás, Európa Könyvkiadó, Budapest)
melyek az élettel szemben való jelentőségét meghatározzák. A halál jelentősége és lényege ott kezdődik, hogy az ember élni akar. Grekova Kísérlete — amely regény- voltában is szellemes és meggyőző kísérlet — immanensen tartalmazza a-* szürkének tűnő, mert mindennapi emberi életerő kiolthatatlan melegét és derűjét. Duba Gyula a soha-el-nem utazás előestéjén (Fernando Péssoa: Ez az ősi szorongás, Európa Könyvkiadó Budapest, 1969 — Somlyó György fordítása/ „Istenben sincs egység, hát bennem hogy legyen!" „Lelkem minden zugában más isten oltára áll...“ (Lexikális érdekesség: a portugál „pessoa“ szó jelentése: személy, egyén, ember; valaki, bárki. A többi latin nyelvben még így értelmezhető: senki, de mamagában hordozza az „álarc“ jelentést is.) Pessoa költészete —négy, egymással ellentmondásos .személyiségének életműve — egyedülálló jelenség a világirodalomban. Maga a költő a kor életérzésének megszemélyesítője, akinek a halál: megtestesült metafora. Életművének tartalma (mondanivalója) — és értéke —: az életérzésnek ez az új formája. Életével (és munkásságával) bizonyította Pessoa, hogy a legellentétesebbnek látszó megnyilvánulások nem kizárják, hanem kiegészítik — nem taszítják, hanem vonzzák egymást. Míg a spanyol F. G. Lorca ugyanebben az időben főleg a külső világ dolgait (népi hagyomány, civilizáció, forradalom) elemezte, Pessoa saját belső világával foglalkozott. „Kinek nincsen .szárnyas álma, /.../ Milyen bús is vagy te boldog! /.../ Lslked- ben csak földbetorlott / gyökerek leckéjét hordod — /.../ Ember az, csak, aki lázad." (Ötödik birodaloml így kezdődik Pessoában az eszmélés, amelyet könyörtelen önelemzés követ. (Lényegében ez a tárgya Pessoa egész életművének. Számára az önelemzés: cselekvés.) „Messziről jöttem és ez a profil, / távoli, ködbevesző vonalába / valaki más profilját is bezárja, / s irtózik attól, mely rólam lerí.“ /Kálvária) A hangsúly az „irtózik“ szón van; az irtózat és félelem öli meg bennünk a kiteljesedést: „Ma a puszta vagyok, mint egykor Isten / tartott feledése fővárosának.“ (Kálvária) Jellemző Pessoa létszemléletére ez a kiábrándultság: „Igazság / nem jött s nem ment: csak másik Tévedés. /.../ és mindig az jobb, ami múltba vész. /.../ A vak Tudomány földje puszta parlag. / A balga Hit önimádatra vár. / Minden új isten egy új szót avat csak.“ (Karácsony) A sorok fájdalmas keserűséget rögzítenek: a tudomány nagy felfedezései által nem lett boldogabb az ember — inkább gondjai szaporodtak; sokszor redukálódik „makacssággá“ a hit — s marad egyszerű tüntetés, póz; távolodni látszik egymástól fogalom és jelentés — az új fogalom nemegyszer önmaga halotti maszkja marad: szó, amely az emberről nem képes azonosulni... Pessoa nem tud kompromisszumot kötni az adott világgal. Befelé fordul, s akkor kezd formálódni második személyisége. Ellentmondásaiban keresi önmagát, mikor felkiált fájdalmasan: „ki tudja, ki vagyok?" (Az éj még) Évek múltán így válaszol saját kérdésére: „nem vagyok több, mint az út vagy az erdő /.../ s nem lakik isten képzelt alakomban." (Az Utolsó varázslat) De: „Istenben sincs egység, / hát bennem hogy legyen!" (Istenben) Igen, a tudathasadás — amely a XX. század emberének már-már sajátja — nem újkeletű fogalom. A katolikus vallás, illetve a Biblia központi alakja is három személyiségű egy Isten. (Ma talán így értelmezhetnénk: Atya — az anyag,