Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - B. Nagy Ernő: A nemzetiségi kérdés Finnországban

finnországi, mindössze 43 000 lakosú városkában székelő újságíró-főszerkesztő mellett a lap egyik szerkesztője Stockholmban, a másik Helsinkiben él, hogy mindkét „anyaországgal“ élénk és rendszeres lehessen az irodalmi kapcsolat. A lap bázisa ugyan a táj (Pohjanmaa, svédül: Österbotten) helyi svéd írótársadalma, de ezen túllépve egyrészt összekötő kíván lenni a két szomszédos ország kultúrája között, másrészt világirodalmi kitekintést ad. (Magyar száma is jelent már meg, kitűnő válogatásban.)

Iskolarendszer, sajtó, színház, irodalom: körülbelül ebben a körben mozog a legtöbb nemzetiség, ha önrendelkezési jogával élni kíván. A finnországi svédek lehetőségei azonban távolról sem merülnek ki az eddig elmondottakkal. Külön szakmai és tudományos egyesületeik vannak, amelyek az élet minden területén egyesítik a finnországi svédeket. Egyházilag is autonómiát élveznek. Az ország lakóinak 93 százaléka evangélikus (5 százaléka felekezeten kívüli, 1,3 százaléka görögkeleti); a nyolc evangélikus püspökség egyike a svéd nyelvű egyházközségeket tömöríti. Mindezeken túl bátran állítható, hogy az élet minden területén használhatják nyelvüket. Minden hivatalos felirat kétnyelvű; Helsinkiben az utcanévtábláktől a telefonkönyvig, az üzletek felirataitól a nyilvános illemhelyek használata díjáért járó blokkig finn és svéd szöveg mindenhol egyaránt olvasható. A városnevek szintén kétnyelvűek, alkalmazkodva a lakosság összetételéhez. A tiszta finn vidékeken finn, a tiszta svéd vidékeken svéd a helységnév, itt csak a nagyobb városok képeznek kivételt; a tamperei állomáson például, bár egynemzetiségű vidéken fekszik, a „Tampere — Tammerfors“ felirat olvasható, s hasonló „megalkuvás“ látható ellenkező előjellel a svéd lakosságú tartományi fővárosban, Mariehamnban (Maarian- hamina) is. A vegyes lakosságú területeken viszont következetesen kettős helységnevek olvashatók, s a finn precizitásnak (vagy inkább nagyvonalúságnak?) megfelelően mindig az olyan nyelvű helységnév áll elöl, amilyen az ott többséget alkotó nemzetiség. S mindez nem puszta formalitás. Helsinkiben utazhat, vásárolhat, tárgyalhat valaki csupán svéd nyelvtudással, hisz nem lehet senki sem bolti elárusító vagy hivatalnok, villamoskalauz vagy rendőr, ha legalább valamennyire nem tud svédül.

Az eddig elmondottakból már csak egyetlen tényező hiányzik: a területi autonómia, amit általában a nemzetiségi önrendelkezés legfőbb zálogának szoktunk tekinteni. Nos, a finnországi svédek településterületének már említett sajátságai lehetetlenné teszik a svéd autonóm terület létrehozását. Az egyetlen zárt svéd tömb mégis területi önkormányzatot élvez, csekély kiterjedése ellenére, s ez az Ahvenanmaa (Aland) szigetcsoport.

Az egy nagy és számtalan apró szigetből álló csoport Turku és Stockholm közt helyezkedik el, és elválasztja a Botteni-öblöt a Balti-tenger zömétől. Területe másfélezer négyzetkilométer, lakossága 21000 fő, szinte kizárólag svéd. Fővárosa Mariehamn (finnül: Maarianhamina), viszonylag gyorsan fejlődő, 8000 lakosú városka. (1955-ben még négyezren sem lakták.) Ez a szigetcsoport, amely az ország területének és lakosságának egyaránt mintegy három ezrelékét alkotja, nemcsak a 12 finn tartomány egyike, hanem ezen túl különleges előjogokat: autonómiát élvez, s hivatalos nyelve kizárólag svéd. Igaz, Mariehamntól légvonalban alig 60 kilométerre van a svédországi Norrtälje városka, míg Turku több mint kétszer annyira — ez a széles körű önkormányzat azonban ebben az esetben sem természetes, sőt a nacionalizmus logikája szerint épp természetellenes, hisz megerősítheti az elszakadást célzó mozgalmakat. (Igaz, ilyen mozgalmak nincsenek, s ez ilyen körülmények között ismét csak a nacionalizmus logikája szerint érthetetlen.)

A finnországi svédek („finn-svédek“, amint magukat nevezik) tehát szabadon használhatják nyelvüket, szabadon tanulhatnak szakmát anyanyelvükön, életük végéig nemzeti-nyelvi közösségükben élhetnek, és a hivatalos helyi és állami szervekkel is anyanyelvükön érintkezhetnek. Mindezek ellenére — és ez az egyetlen körülmény, ami miatt mégiscsak van nemzetiségi probléma Finnországban — az arányszámuk egyre fogy.

1880-ban az ország lakosságának 14,3 százaléka volt svéd, 1950-ben már csak 8,6 százaléka, 1960-ban 7,4 százaléka. Az arányt tekintve ijesztő ez a megfogyatkozás, és hasonló folyamat mutatható ki az egyes kevert lakosságú városokban, járásokban