Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Ardamica Ferenc: Zsákutca

Óvatosan felemelte a lapulevélben összegyűjtött téglaport. A kincs láttán boldog izgalmat érzett. Az egészet a földre helyezte, és heves ingernek tett eleget, amikor, mint aki jól végezte dolgát, lepisilte a zsákutca lapuból és papsajtból álló növényzetét.

Legszívesebben szaladt volna, de félt, hogy szétszórja a kincset. Lassan lépegetett. Elégedetten belehunyorgott az okkersárga napsütésbe.

Meztelen nagylábaujja nekifeszült a kapunak.

— Anyuci, tessék... Elhoztam a paprikát. Szép piros, ugye?

— Szép.

— Még szebb, mint az, amit a levesbe tettél.

— Még szebb ...

— Tegyél még egy kicsit a levesbe!

— Nem, kisfiam, már nem teszünk, már elég . ..

— Akkor tedd el! Ha elfogy, még hozok. . . Nem kell az üzletbe menned paprikáért.

— Hol vágtad meg az Ujjad?

— Sehol...

— Sehol, sehol... Gyere, bekötözöm!

Nyugodtan ült a széken, hagyta, hogy ápolják.

Délben mohón szürcsölte a piros tetejű levest. Ebéd után lefektették aludni, hogy erősödjön.

Amikor felébredt, kiszaladt az udvarra.

Nyújtózott...

Bogárszeme játszanivaló után kutatott. Bebarangolta az udvart. A szemetesvödröknél kötött ki. Belenyúlt az egyikbe, és kihúzta belőle a megfonnyadt lapulevelet. Azután óvatosan, nehogy teljesen összekeveredjen a hamuval, kimarkolta a téglaport. Visszarakta a lapuba.

Törökülésben letelepedett a vörös por mellé, mely ugyanolyan volt, mint a paprika. Vörös volt, sőt a szemét is csípte.

Mereven bámult rá.

Valahol ajtó csapódott.

Felkapta fejét.

Ekkor a napsütés már nem volt okkersárga, hanem haragospiros, s ugyanúgy szét- mállott, mint az ócska raktárépület téglái a zsákutcában.