Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Kulcsár Ferenc: Két vars
Kulcsár Ferenc az idő hallgatása Dudor István festménye alá Az ember, ez az ember, az ember mezítkéz mezíthas mezítláb az üszkös kis világra — áldott-asszony-hasú planétánkra ül: tiszta tenyerébe fogja bal szemét, s villamos űr lesz jobb szeme. Mióta hallgat így? Az ember, ez az ember, az ember oly hű, oly kicsiny, akár a költő, ki verset írni földre ül, s ír miközben megőszült kavicsok nyomják hátgerincét. Mióta hallgat így? Az ember, ez az ember, az ember — kézfeje, mint az állaté, — lábfeje, mint az állaté, oly hű, oly kicsiny, amint zokogva a félelemtől hallja ketyegni a balszemét, olyannyira hű, oly kicsiny-kicsiny, hogy immár mindkét félteke kell a véres hallgatáshoz. Mióta hallgat így? Az ember, ez az ember, az ember üres tenyerébe fogja bal szemét és hallgat és ül a napvilágon és véresre sírja belső szerveit. Mióta hallgat így? Az ember, ez az ember, az ember kozmoszban alszik, kozmoszban ébred és oly magányos, mint a föld. Mióta hallgat így? végtelenül fáradoznak A beteg lánykának kit nagyon szeret Elindul szájuk — kiszikkadt anyagban megakad: sírdogál pár éves meztelen arcuk. Elindul lábuk — léptüket idegen dolgok a világhoz mérik: sírdogál pár éves meztelen arcuk. II Kitárt testüket nézegetik. Megbújnak magukban. Es simogatják saját szájukat. Édes lábukat simogatják. Simogatják fejüket. Édes ösztönüket. III Felkelnek, égboltnyi rongyok között mozognak. Verstől édes testüket nyitogatják. És tapogatóznak tajtékzó anyagban — tíz-tíz ujjal gondolkodnak, tíz-tíz ujjal számolgatnak, végtelenül fáradoznak. IV Nem bírnak fácskányi madárral, tíz-tíz ujjal fűszálnyi bogárral. Árvatag testüket csukogatni földre dőlnek gyűszűnyi porba — tíz-tíz ujjal vágyakoznak, végtelenül fáradoznak.
