Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Mikola Anikó: Emberevők
— Ti nem ismeritek az emberevőket — mondta —, csak ennyi a különbség köztem és közietek. Egyébként... mindenben hasonlítunk. Ti se futkostok ész nélkül, mint a hangyák... Nektek is mindenütt jó. Ott jó, ahol vagytok. Ti is pro... izé... jó fiúk vagytok. Ültök a víz alatt... a víz átsuhan rajtatok, néha odébb sodor egy kicsit... de az se számít... Elkoptok ... egyre kisebbek lesztek ... homokká ... aztán iszappá... Visszatette a két kavicsot, pontosan oda,, ahonnan kiemelte őket. Vizes tenyerével végigsimított az arcán. — Ha én lennék a víz, sehová se mennék. Allnék egy helyben, és a kövek vinnének tovább. Nem lenne jő? Ülnék a köveken, és ők mendegélnének velem... valahova. Mindegy, hová... Éh mindig kikerülöm a hangyákat. De ha a hangyák lennének az emberek, eltaposnának ... Ök mindig tudják ... Lassan kijózanodott. Felállt, és fölballagott a dombra, a víkendházhoz. Megkereste a kulcsot, kinyitotta az ajtót és bebotorlkált. A konyhaasztalon meglátta a konyakos- üveget, elfordult, és bement a szobába. Kihúzott egy párnát az ágyneműtartóból, a he- verőre dobta, és lefeküdt. Behunyta a szemét, de abban a pillanatban megfordult vele az ágy. Nyitott szemmel kell feküdnöm, akkor nem érhet baj, gondolta, pedig már nem vagyok részeg, csak a gyomrom fáj. Öt óra. Mindjárt itthon lesz az öreglány. Fölkelt, elővett egy dobozzal az asszony amerikai cigarettái közül, és rágyújtott. Amikor visszafeküdt, eszébe jutott, hogy nem hozott hamutartót. A dobozból kiszórta a cigarettákat, és belehamuzott. Legközelebb megmondja a hangyáknak, hogy egyék meg az asszonyt. Mire a harmadik cigarettát is elnyomta, lentről autóbúgás hallatszott. A dobozt gyorsan letette a földre, befordult a falnak, és behunyta a szemét. Megspórolok egy köszönést, vagy mást is, gondolta ... Az asszony belépett a szobába. — Na végre! — lihegett. — Míg az ember felmászik ezzel a csomaggal! — Odahúzott egy fotelt, és belevetette magát. — Alszol? — kérdezte. Vaddisznó, gondolta a fiú. Azért is alszom. Jogom van hozzá. Az asszony a zsebkendőjébe törölte verejtékes homlokát, s még mindig fújt. Odament a fiúhoz, föléje hajolt. Fuj, most mindjárt megcsókol, gondolta a fiú. Az asszony kisietett a konyhába, kemény cipősarok-kopogás követte, aztán megnyi- kordult a kredenc ajtaja, edényzörgés hallatszott. Később zsír sercegett egy lábosban. A fiú látta, amint ezek a zörejek körülröpködik, szinte hozzátartoznak, el se lehetne választani őket. Lehet, hogy a testéből árad a zaj: ahol ő van, onnan menekül a csönd. Ahova lép, mindenhova ez a kopogás, csörömpölés, sistergés, fortyogás követi. Egy darabig még azon tűnődött, hogy hova is kellene bújnia, ahol az ő kis csöndjét semmi se zavarná, ahol jól megférne az igazi nagy csnödben. Legjobb lenne elnyúlnia a patakban, és lapos kővé változnia ... Elaludt, Mire felébredt, már teljesen besötétedett. Az ablakra nézett, de nem látott mást, csak a fenyők fekete csúcsait. Teljesen józan vagyok, gondolta, és ez a baj. Nagy baj. Feltá- pászkodott, de alighogy lábra állt, megszédült, vissza kellett ülnie. Halántékán minden ér lüktetett, megpróbálta leszorítani, de nem használt. Belépett az asszony. — Mi van, te álomszuszék? Egész nap nem válthat veled két szót az ember, mert alszol, mindig csak alszol, Mi az, megint a fejed? A fiú csak biccentett. Az asszony magához húzta, és megcsókolta a homlokát. — Gyere, kész a vacsora. Ma még biztosan nem ettél. Olyan leszel lassan, mint egy kísértet. Szellemes vagy, gondolta a fiú, és hagyta, hogy az asszony átfogja, és .kitámogassa a konyhába. Ültek az asztalnál. Az asszony sokat és jóízűen evett, de a fiú torkán nem akart lecsúszni az étel. Forgatta szájában a falatot, nagyot, keserveset nyelt, és letette a villát. — Nem bírom megenni — mondta elszántan.
