Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Andrej P. Mráz: Szunnyadó parázs
Andrej P. Mráz szunnyadó parázs Tavasz van. Gyermekekkel és sok-sok fehér virággal, bizonytalan szélfuvallatokkal teli vasárnap délután. — Vár] meg! — kiáltja Borisz a feleségének. Kiszalad az árnyékből a napsütésre. Csak a tér másik végén áll meg, a zúgó gép előtt, amelynél a fehérbe öltözött árus kövér, rózsaszínű vattacukrot teker fapálcikákra. Már nem esik. A száradó utcák az ég felé küldik párás leheletüket, az ég apró, szétszórt felhőkkel van tele. Borisz visszatér. Kissé nevetséges látványt nyújt. Ö, a felnőtt ember, kezében a boldogság és gondtalanság óriási, édes felhőjével. Körülnéz azon a helyen, ahol a feleségét hagyta. Csakhamar észreveszi. Ott megy, nem — inkább sétál a járókelők között. Szemét az asszony félig behunyja. Csendesen halad. A napnak megengedi, hogy a szemébe süssön. Borisz elmosolyodik. Tetszik neki, hogy messziről figyelheti, a feleségét. Mintha először látná. Csak áll és nézi, s már nem Is örül a tavasznak, sem annak, hogy az asszony szereti a napsütést. Egyszerűen csak áll és figyel. Ogy érzi, hogy a levegő átforrósodott, s az egész földgömböt körülöleli. Amikor a vasárnapi sétálók tömege eltakarja, néhány lépést tesz előre, míg újból meg nem pillantja az asszonyt. Ez a furcsa pár kizárólag a napos oldalon halad. A nő félig lehunyt szemmel. Mögötte néhány lépésnyire a férfi, karján a köpenye, kezében a pálcikára tekert cukorvatta. Némán haladnak előre. Ki tudja, mire gondol, találgatja Borisz, s nézi a felesége haján játszadozó meleg napfényt. Milyen szótlan! A szembejövők összeveszett házaspárnak tarthatnák őket, ha Borisz arcán nem szunnyadna ez az öntudatlan mosoly. Űrá emlékezik, a feleségére. Mikor megismerkedtek, még minden bolondságra hajlamos volt! Hm. A férfi elneveti magát. Ha soksok könyörgés után beleegyezett, hogy sétálni menjenek, állandóan attól kellett rettegnie, hogy mit fog megint művelni a kislány. Kitelik tőle, hogy szóváltásba kezd valakivel az utcán, felmászik a folyópart kőkorlátjára, esetleg üldözőbe vesz az útkereszteződésen egy lógófülű kutyát. Boriszt mindez határtalanul büszkévé és boldoggá tette, ugyanakkor szégyenkezett is miatta. Az meg egyenesen kétségbe ejtette, ha látta a lány nyugtalan örömét, s azt, hogy elbódulva, elbűvölve a világ Ismeretlen, különleges csodáitól másokkal sétál. Borisz számára a szerelem már akkor is halálosan komoly dolog volt, és inkább matt színű hegyi tóhoz, mint madárcsicsergéshez vagy elszabadult csikóhoz volt hasonlatos. De hiába! Ö még akkor nagy, mindenen csodálkozó gyermek volt. Miközben Borisz arra gondol, mennyire félt tőle, és hihetetlennek tartotta, hogy ő valaha is megértse néma és fájdalmas csodálatát, a furcsa pár naplemente irányában elhagyja a várost. Az emberek, utcák, ünneplő ruhák és nyugalom között úgy tetszik, hogy a ragyogó autók is valahogyan sokkal csendesebb zúgással veszik a kanyarokat. Végül kiérnek a víztorony melletti ligetbe. Az asszony megáll az egyenes, füves réten
