Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - —tőr—: Milyen nyelven beszél a csehszlovákiai magyar költő
milyen nyelven beszél a szlovákiai magyar költő? Vajon nem nagyképűség-e egy olyan problematikus irodalmi képződményt, mint a szlovákiai magyar költészet a világköltészet koordinátái között vizsgálni? Nem hiszem. Sőt az ellenkezőjét hiszem: kötelességünk magunkat a környezetünkhöz, a világhoz viszonyítani. Csak a mozdulatlanság hívei ellenzik az összehasonlításokat, csak a tehetetlenek és tehetségtelenek bélyegezhetik nagyzási hóbortnak a hazai ,s a világ- irodalom szembesítését: hogy ne kelljen megküzdeniök azzal a mércével, amit az összehasonlítások, a szembesítések jelentenek. Tehát: Milyen nyelven beszél á szlovákiai magyar költő? Az idei budapesti nemzetközi költőtalálkozó almanachjában Rónay György írta le: .. ma már van, holnap méginkább lesz egy bár különféle nyelveken beszélő és különféle színekben játszó, de végre egységesebb »strukturájú« és vérkeringésü »világlíra«, az egységesülő Földgolyó egyetemes költői nyelveként“ De sok felszólaló beszélt erről az „egyetemes költői nyelvről“ magán a találkozón is, bizonygatva, hogy Rimbaud óta valóban létezik a különböző nemzeti költészetekben valamiféle „rokonulá.s“. Tehát: egységesebb struktúrájú világlíra, egyetemes kapocs, sőt „egyesülés“. De milyen alapon? A „rokonulás“ feltételezi az élmény rokonságát. S hol a rokonság? Milus Rúfus, a szlovák költő ír a Zvony detstva (A gyermekkor harangjai) című versében arról az állapotról, mikor a „táplálkozás“ „tudássá" változik („jedenie sa stáva vedením“). Nem szeretném félremagyarázni a költőt, de mivel egy másik versében (Volajú nás — Szólítanak bennünket) meg arról az „éhségről“ szól, amely útra (aktivitásra) serkent bennünket („Hlad, ktorý by nás viedol do poľa“), megkockáztatom az értelmezést: a „táplálkozás“ (az egzisztenciális szükségletek) és a „tudás“ (a tudat) az emberi létezés két zónája, mégpedig olyanformán, hogy a jóllakott ember (a jóléti társadalom tagja) már csak tudja s nem éli (nem formálja) a dolgokat. Különösen ha azok a „dolgok“ az egyes ember számára olyan, a közvetlen érzékelést meghaladó s a ráhatás lehetőségét problematizáló „világjelenségek“, mint a világháborúk, a világ- gazdaság, vagy egyáltalán a világtörténelem. A „világélmény“ tehát tulajdonképpen a „világélmény“ hiányának az élménye, s ez alapja lehetne egy költői világnyelvnek. Csakhogy ennek az esetleges költői világnyelvnek számunkra lenne egy „szépséghibája": nem férne bele a teljes létezésünk. Mert míg mondjuk a francia költőnek lehet kizárólagos élménye az élményhiány a világtörténések puszta „tudata“, addig a szlovákiai magyar költőnek e „tudás" mellett még egész sor, a „táplálkozáshoz“ hasonló létélménye is van. (Mint például a nemzetté válás, a paraszti s „polgári" világkép találkozása, a szocializmus életformává válása, stb.) A szlovákiai magyar költő (és költészet) helye, adottsága, sorsa tehát az élmény és az élményhiány, a „jedenie“ és a „vedenie“ koordinátrendszere. Hogy ez az adottság milyen „nyelven“ fejezhető ki a legteljesebben, azt egyelőre nehéz lenne megmondani, mert példa rá — legalábbis nálunk — nemigen akad. A mi költőink többnyire még „táplálkozó" önmaguk másolásánál tartanak, s nem sokat törődnek azzal, hogy az a fogalomrendszer, amellyel ezt a „másolást" végzik, már nemcsak a „jedenie“ (a konkrét élmény), de a „vedenie“ (a világélmény) hatása alatt is áll. Ezzel ellentétben néhány an (főleg legfiatalabbjaink) pusztán a világélményből (illetve az élmény hiányából) akarnak verset csinálni, s nem vesznek tudomást konkrét önmagunkról, adottságaikról. Az itt következő versek között (távolról sem a szlovákiai magyar költé-szet valamiféle körképének az igényével raktuk egymás mellé őket!) bőven akad példa mindkét gyakorlatra. S talán — csírában — benne van némelyikben a költészet világnyelvének az a dialektusa is, amelyen létezésünk — a közép-európai ember létezése — a legteljesebben kifejezhető. —tőr—
