Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Tőzsér Arpád: Váci Mihály (1924—1970)
Váci Mihály 292í~297° Mondjuk el — s akkor is, ha a nekrológ az ilyen közlésekre nem a legmegfelelőbb műfaj —, hogy Váci Mihály, a most hirtelen és fiatalon elhunyt költő (mennyire elszoktunk már a fiatalon elhunyó költőktől!) költészetét életében mi, fiatalabbak rendszerint nem példaként emlegettük. Váci Mihályban azt a „nemzeti költőt“ láttuk, aki verseiben az emberi történelem tektonikus eltolódásai ellenére is a költészetnek egy korábbi funkciójához (funkciójához?) — a közéletiséghez ragaszkodik verseiben. El kell azonban mondanunk azt is, hogy emellett a közéletlség mellett volt (és van) a Váci-költészetnek egy olyan síkja is, amely éppen ebből a nemzeti költőmivoltból táplálta időállóvá magát. S ez a sík a föld és népe, a szegénység, a paraszt valóságának modern mítosszá emelése. Mert a modern költők ugyan — mint pl. maga Illyés Gyula is, Váci Mihály felfedezője és elindítója — egyre inkább a gondolat valóságából építkeznek, de a költő teljessége megépíthető a valóság bármelyik részéből. (Más kérdés azíán, hogy éppen az építkezés anyaga és módja miatt egy volt világ vagy egy lesz világ képviselőjeként tárgyalják-s majd az irodalomtörténészek!) Az Irodalmi Szemle éppen akkor mutatta be Váci Mihályt olvasóinak (micsoda borzongató véletlen!), mikor a költő már (szülőföldjétől távol, egy hanoi kórház ágyán) haldokolt. A bemutatást végző Dorogi Zsigmond idézte tőle: A mi erőnk — restellt, kínos szégyen — vetéskor szükségből négyfelé vágott krumplicskák ereje: növünk a mélyben, > s tápláljuk a ránk éhezett világot. (Szegénység hatalma) A föld mélyében növekvő igénytelen krumplinak emberi „kiterjedéseket“ ad a szegénység, s a költő szubjektivitása, a szolgáló alázat nem deklaratíve, nem az így kialakult képtől külön, de szervesen a képben munkál. Ezt a költőt, az alkotás révén anyagba, képbe költöző melegszívű embert gyászoljuk mi Váci Mihályban. Tőzsér Árpád
