Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Duba Gyula: Veres Péter levelei

Veres Péter levelei

Veres Péter meghalt, élete iájáról postára adta az utolsó levelet is. Nem tudom, ki kapta meg, akárki is, irigylem érte öt. Egy rendkívüli jellegű és jelentőségű életmű utolsó darabját, záró akkordját mondhatja magáénak.

Én nyolc éve kaptam tőle az első levelet. Kedves öcsém barátom... így szólított meg benne. Nem írom le, mi volt a levelében, de megpróbálom elmondani, hogy mit éreztem akkor, amikor elolvastam. Az első érzés a számontartottság tudatosítása volt. A nemzetiségi lét esetleges értékrendjének hullámzásában és a sokszor kilátástalannak tűnő helykeresés tétova mozdulatai közepette mámorító és felszabadító érzés. Az ember tettei, munkája létjogosultságát keresi, és egyszerre igazolva érzi magát. Valahol tudnak rólad, valahol értenek és számolnak veled. Nem lehet ezt az érzést leírni, megélni kell. És lehetővé tenni, hogy mások is megélhessék. Tudta ezt Veres Péter — tudom —, bölcs ember volt, azért írt annyi levelet! Aztán a leveléből azt is kiéreztem, hogy a levélíró tökéletesen ismer engem. Egyek az érzéseink, a gondolataink. Olyan igazságokat fogalmaz meg és ír le számomra — biztatásul, okulásul —, melyeket részleteikben és homályosan, az ösztöneimben már én is éreztem, sejtettem, csak nem tudtam kimondani. Pedig nyilvánvaló igazságok, cáfolhatatlanok, de számomra mégis a tudatom alatt maradtak, felfedezésre vártak; Péter bácsi villantotta fel izzó valósággá őket. Nem tudom, hogyan csinálta ezt. Levelében két írásommal kapcsolatosan mondott véleményt. S az élet ismeretének és a lélek megértésének olyan tökélyét birtokolta ő, hogy a személytelen írás mögött kristálytisztán és csalhatatlanul meglátta az embert. Érzéseit, erkölcsét, szellemét. Meglátta, és lehajolt hozzá — igen, lehajolt hozzá! —, mert segíteni akart rajta. Tudta, hogy az emberen segíteni kell. De kiéreztem én a leveléből azt is, hogy ő irodalmi kérdésekről ír ugyan nekem, de közben az életről beszél. Péter bácsi gondolkozása valahol az emberi lét egyetemességét fogta át; a szellem íve a fizikai lét esélyeit s az intellektuális elvonatkoztatás és fogalom- alkotás csúcsát fogta össze. S amikor irodalomról szólt, úgy mondta azt, hogy ott az irodalomnak feladata volt, kellett az embernek ahhoz, hogy éljen; a formai és művészi problémák a léteiben, a létben gyökerezve az emberi lehetőségeket tágították. Nem csupán létezni, hanem megoldani akartak; a nép, nemzet és világ megmaradásának lehetőségeit elősegíteni. Egy levél tartalmi mondanivalóján túl sok egyebet is vall az írójáról, annak erkölcséről, emberségéről, életszemléletéről. Vannak íróemberek, akiknek megfogalmazásában, hozzáállásában a fontos dolgok is lényegtelenné válnak, elvesztik jelentőségüket, felhígulnak és elsekélyesednek; Veres Péter leveleiben — de minden írásában! — a kis dolgok is megnőnek, jelentősekké válnak, életközpontúakká nemesednek. Szerencsés teremtő szellem volt az övé, mindenben a lényeget látta — érezte. Ügy gondolom, hogy a világ minden értéke közül az életet becsülte és tisztelte mindenekelőtt.

Illyés Gyula írja: „Nemcsak a közönségnek írt, íróasztalán állandóan állt, mint egy kis asztag, egy köteg postai levelezőlap. Ha könyv, folyóirat vagy hírlap olvasása közben csak egy mondatnyi megjegyzése volt, írta le s küldte el nyomban írótársainak, közéleti embereknek, szervezeteknek. Nyilván külön az ujja is kedvét lelte a betűrovásban (mindent kézzel, tintával írt, egyenes adásban). A grafomán csak arra sértő, akinek nincs olvasásra méltó közlendőié; akinek csépje üres szalmát ver. Az övének minden csapására pergett a mag, dőlt elénk az élet. Haldoklásában ez tartotta benne az életet, ez az akarat, hogy leírhassa, mint folyik a küzdelem a halállal.“ (Kortárs 1970/6. 850. o.) Az önálló véleményalkotás: teremtés; az igaz gondolattal gazdagítjuk a világot. Ha majd összegyűjtik Veres Péter levelezését — ha ez egyáltalán lehetséges! —, életünket minősítő és közvetve alakító szellemi teremtő erőnek monumentális hadosztályát csodálhatjuk meg benne; a magyar szellem történetében egyikét a legnagyobbaknak és leghaitásosabbaknak. Péter bácsi levelei egy nem létező nemzeti intézményt helyettesítettek, bennük szelleme a szocialista humánum és nemzetköziség hőfokán intézte közös dolgainkat.

Duba Gyula