Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - M. L.: Poláček humora és embersége
Poláček humora és embersége Jan Rezáč így ír egy előszóban: „Az első nagyságrendű irodalmi tekintély szubjektív tévedése hosszú életű, és nehéz harcba szállni vele; bárki írjon is majd Karéi Polá- őekröl, össze kell mérnie ítéletét Salda közömbösen ignoráló pillantásával." A fenti mondat első része minden bizonnyal általános érvényű; gondoljunk Fábrynak Mőricz- ról mondott „ítéletére“. Salda „tévedése“ akkor kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, ha a felületes érdeklődés után elkezdünk egyre mélyebben foglalkozni Poláčekkel, ha Poláček humora a mi pillantásunkat is „áttisztítja“ — mert, mint Poláček mondja: „A humor áttisztítja a pillantást." Ha itehát ebből az áttisztulő pillantásból indulunk ki, akkor nem elégedhetünk meg az olyan megállapításokkal, hogy Hašek mellett Poláček „a cseh irodalom legnagyobb humoristái közé tartozik". Ez az egyszerű és világos „besorolás“ már csak azért sem fogadható el minden megjegyzés nélkül, mert tudjuk, hogy magát Hašekat is — a Svejk-fenomént — milyen szélsőségesen „kezelik“ éppen a cseh irodalmárok. (Emlékezzünk: Fábry: Svejk védelmében, Nagyvilág 1966.) Poláček „negligálása“ — vagy /é/remagyarázása — azért „veszélyes“, mert az, ami ellen harcolt, ma is változatlanul — vagy alig változva — jelen van, ma is ellenfél. A neve: (kispolgár. Poláček tehát nem egyszerűen humorista, akárcsak Hašek, mert Hašek is több volt, mint humorista. „A humor nem más, mint a valóság leleplezése" (ML) — vallja Poláček. És itt már — Karinthyt idézve — az iró nem ismerheti a tréfát. Talán van is valami törvényszerű abban, hogy a hivatalos (parnasszusi) kritika nem vette figyelembe Poláčekot, mert ő egész életében hadakozott a frázis ellen, és az egyes kritikusok megnyilatkozásaiban — mindmáig! — fellelhető a közhely egy fajtája: az értelmetlenségig fokozott „intellektualizáció“. Aki nem „a világ polifónikus víziójáról“ ír, az már nem is író? — kérdi gyakran Poláček. De a frázis nemcsak az irodalomban tenyészik. A frázis: elpusztíthatatlan parazita: a társadalmi gyakorlat minden szférájában megjelenik. Capek figyelmeztet: „A frázis eltörli a különbséget az igazság és a valótlanság között." A frázis helyreállítja az egyén és a világ hamis, öncsaló és abszurd egyensúlyát. A frázis a kispolgár „anyanyelve“. A kispolgár szavaiban nincs lélek, és lassan már önmagának sem hisz. A szó devalvációja: az egyéniség degradációja. Poláček a goebbelsi propaganda ürügyén így általánosít: „Óvakodjatok az üres szavaktól. Nincsenek üres szavak. Testté vált mérges szavak vannak." Michelupnak — ennek a zseniálisan megrajzolt kispolgárnak — a szavai nemcsak szavak, hanem reális állásfoglalás is: „En senkivel sem törődöm. Éljen mindenki, ahogyan akar." Kétségbeejtő: Michelup „utódai“ egy szemernyit sem változtak. Michelup „motorkerékpárja“ bármivel helyettesíthető: napjaink „cifra nyomorúsága“ talán még cifrább, mint harminc évvel ezelőtt... Poláček prózája könnyű, „olvasmányos“ próza. „Az anekdota, a frázis kiemelése, a monológ vagy dialóg brilliáns művészete — ez a három alapköve Poláček elbeszélő művészetének“ — írja Z. K. Slabý (Poláček hagyatékának gondozója és kiadója). A fenti idézet nemcsak Poláček prózájának értékeire hívja fel a figyelmet, hanem egyúttal azt is bizonyítja, hogy mindezek az értékek (összetevők) koncentrálódtak az anekdotában mint önálló „műfajban“. Ezért Poláček életművében jelentős és megkülönböztetett helyet foglalnak el a Zsidó anekdoták. Különösen ha figyelembe vesz- szük saját „definíciókísérletét“: „A zsidó anekdotákat népköltészetként tarthatjuk számon." Máshol, Čapekra hivatkozva, azt „állítja“, hogy az anekdoták az emberiséggel együtt jelentek meg a földön. Nem véletlen, hogy Poláček a népköltészethez hasonlítja
