Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Koncsol László: A törvénykereső Rúfus
Koncsol Láfzló a törvénykereső Rúfus Fejlődő irodalmunk figyelme isméteken Rúfus lírája felé fordul. Vajon miért? Kétségtelenül van ebben valami abból a tiszteletből is, amely minden jelentős művészt megillet, s Rúfus föltétlenül ilyen művész. Mégis megkockáztatom a gondolatot, hogy ez a megkülömbözíetett figyelem, amely Rúfus esetében részünkről nem formális, nem passzív tudomásulvétel, hanem ismételt (bár egyelőre szerény) kísérlet a mű aktív birtokba vételére — nem lehet puszta véletlen dolga. Lenni kell itt valami lényegesnek, amelyben Rúfus — a szlovák költő — és az itteni magyar egyformán magára ismer. Irodalmi fórumainkat — néhány íróembert — nyilvánvalóan ez vezette el hozzá, ez a rokonságérzés vagy rokonságtudat; s ha azt mondjuk, hogy Rúfus lírája sok tekintetben közeli rokonunlk, sőt — mint Tőzsér is rámutatott már — a középeurópai lírában is elég pontosan kijelölhető helye van, ezzel a szabatos igazságot mondtuk ki. Innen a fent említett megkülönböztető figyelem. Kevés mai költő műve nyílik meg olyan természetesen a fürkésző tekintetek előtt, mint a Rúfusé. Ne értsük félre: nem a járt utakat taposó költő közérthetősége ez, hiszen Rúfus lírája mélyen jár, és a poétika modernebb eszközeivel él, indítékaiban pedig teljesen modern. Äm Rúfus költői világa rendkívül gazdaságosan megépített, zárt egész, s aki egy kicsit érteni tudja a modern költészet jelrendszerét, az éppen szerves egysége, kérdéseinek és feleleteinek szigorú következetessége révén könnyen eligazodik benne — persze, addig a határig, ahol a művészetben a kifejezhetetlein birodalom kezdődik. Rúfus annak a szlovák — és közép-európai — nemzedéknek tagja, amelyet érett korában leptek meg a társadalom politikai, majd gazdasági, majd civilizációs változásai. Gyermekkora falun telt, a szlovák hegyvidék klasszikus világában, vagyis köves hegyoldalakban keservesen gürcölő parasztok, fuvarosok, favágók, hegyi pásztorok között. Fontos ez, mert arra utal, hogy a szlovák falu kisembereinek társadalma szociálisan egységesebb volt, mint az alföldi parasztvilág; az ellentétek pólusai mindenképpen közelebb estek egymáshoz, mint gazdagabb vidékeken. A sziklás föld kevés kenyeret adott, a zord éghajlat alatt minden szem magért százszorosán meg kellett küzdeni. A táj — Rúfus sűrűn ismétlődő szavával, amelyet nehéz egyeltlen magyar szóval visz- szaadni, mert esetenként más-más magyar árnyalatot hordoz: „krajina“ (mező, táj, tájék, vidék, föld, világ, sőt: otthon, hazai táj, sőt leginkább a József Attila-i „ez a hazám") — az embert is a maga képére és hasonlaitosságára formálta: „Szigorú táj, nyers táj“ — írja Rúfus a Hegyi emberekben, s rögtön hozzáteszi az azonosulást jelző „s az enyém“-et. A táj s a tájban küszködő szegények tárgyai népesítik be a Rúfus- versek világát. A kövek, a sziklák, a tavaszi és őszi sarak, a köves hegyi út, szekerek, lovak, friss vagy fáradt keréknyomok, a lovak patainyoma a benne csillogó vízzel, a tehénke, a juhok, a kapura szegzett denevér, a kút, a rókacsapda, a hármasfogat, a tönkbe vágott fejsze, a kenyér, a só, a krumpli, a kutyák, a szakajtó, a madárijesztő, a rabul ejtett veréb, a csörgő és a harangok. Központjában az ember, körű-
