Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Rúfus, Milan: Versek

I.

ballada az állatok leikéért

Aki hallotta, hogy a korái előtti csendben

hogyan zihál az orgona fujtatója,

tudja, hogy mint bármi más, munka az ének is.

Nincs nyugalom. Igavonó ökrök horpasza emelkedik, apad: egy pillanat, s felbőg az orgona.

Milan Rúfus

Sípjai remegni fognak az erő alatt, mely öntudatlan él — s csak mellékesen gördít követ a világ talapzatába, míg másról álmodik.

Ö, hallgatag fejek, szarvvá keményült babérkoszorúk, mert nem ízlik nekik a dicsőség.

II.

Jaj, mennyi kint a szó! Istenek s állatok méltó osztályrésze: a csönd az úr a mélyben.

Öröm, halál, fájdalom és szeretet.

Atyánk,

a hallgatás négy csomójára kötsz bennünket, mint hálóját a halász. Költőm,

a szó sima halacskája zsákmány csupán. Kaviccsal ütnéd le a csillagot?

Nem éri el a csönd mélyét sem: a néma négylábúak otthonát.

Az ablak, melyen át gyermekkorod világát megláttad, piciny volt, akár

a holtak nyelve alá tolt obulus. Poros üvegein, mint pergameneken, böngészted családfádat.

Te vagy, igen.

Tudod, honnan jössz. Tudod, mi a neved.

Ennyi az egész. Egy tiszta könny az ölelő űr sötét ábrázatán.

Sok ez? Kevés?

Mit válaszolsz?

Hogy alvás előtt a kisgyerek legalább ujjheggyel érinteni kívánja az anyja testét.

I

ablak