Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - HAGYOMÁNY - Kováts Miklós: Faragó Ödön és Szlovákia magyar színészete

mérsékelt fejlődésével is nehezen tartották a lépést. Fejlődésük, előrelépésük azonban

— az előző korszak viszonylatában — kétségbevonhatatlan. A társulatok szervezettségében, a műsorokban, a produkciók színvonalában egyaránt kimutatható ez a fejlődés. A kortárs így jellemzi ezt a fejlődést — igaz, a világháború mindent összekuszáló káoszából nosztalgikusan visszapillantva: „A vidéki színészet az elmúlt 20—25 esztendőben olyan hatalmas lépésekkel sietett a nyugati kultúra színvonalára, hogy a színész büszke örömmel nézhetett szét az országban, mert minden nagyobb vidéki színház versenyképes volt akármilyen hasonló városú külföldi színházzal szemben." Fenntartásokkal kell fogadnunk ezt az állítást, de a folytatás már elfogadhatóbb: „Elértük 20—25 év alatt a rendszeres munkabeosztást, a nívós műsort, a magyar írók lendületes fejlődését, az éves fizetéseket, a rendes kultúrélethez szükséges feltételeket.“1 Ezeket a megállapításokat a pozsonyi és a kassai színház fejlődése is igazolja. (Ezekben az években a pozsonyi társulat élén Polgár Károly, a kassai élén — 1902-től 1914-ig — Komjáthy János állt.) A világháborút megelőző években mindkét színtársulat működésében kimutatható az igényesebb műsorra való törekvés.

Komjáthy János igazgatása alatt a kassai bemutatók sorában egyre több modern, kisebb-nagyobb irodalmi értékű darabot találunk:

1902/3 — Gorkij: Éjjeli menedékhely;

1903/4 — Lengyel Menyhért: Az idegen;

1905/6 — Shaw: Az ördög cimborája;

1906/7 — Wedekind: A hőstenor, Wilde: Salome, Molnár Ferenc: Az ördög, Lengyel Menyhért: A nagy fejedelem;

1907/8 — Wilde: Az eszményi férj, Lengyel Menyhért: A hálás utókor, Bródy: Tanítónő; 1908/9 — Herczeg Ferenc: A kivándorló, Földes: Hivatalnok urak;

1909/10 — Hauptmann: A bunda, Lengyel Menyhért: Taifun, Móricz Zsigmond: Sári bíró, Heltai: Naftalin, Édes teher, Molnár Ferenc: Liliom;

1910/11 — Shaw: Orvosok, Tolsztoj: Karenin Anna, Bródy: A medikus, Molnár Ferenc: A testőr;

1911/12 — Tolsztoj: Az élőhalott, Szomory: Györgyike, drága gyermek;

1912/13 — Molnár Ferenc: A farkas;

1913/14 — Bródy: Timár Liza, Shaw: Pygmalion.

1914-ben, amikor 12 éves kassai működés után Komjáthy János megvált a kassai társulattól, utódjára, Faragó Ödönre már egy jónevű, a vidéki színészet élvonalába tartozó társulatot hagyott.

Faragó Ödön a Színművészeti Akadémia elvégzése (1896) után vidéki társulatoknál kezdte színészi pályafutását, 1905-től öt szezonon át Komjáthy kassai társulatának tagja. Ebben a társulatban bontakoztak ki színészi képességei, és a korabeli kritika melegen méltatta a fiatal színész alakításait. 1910-ben Faragó a Kolozsvári Nemzeti Színház főrendezője lett, és Kassára csak 1914-ben tért vissza, amikor Komjáthy János megvált a társulattól, és a megüresedett színigazgatói posztra a város pályázatot hirdetett. Ketten pályáztak: Bartha István és Faragó Ödön. A városi tanács az utóbbi javára döntött, és három évre Faragó lett a kassai színtársulat igazgatója (a világháború alatt a koncesszióját pályázat nélkül hosszabbították meg).

Faragó nagy tervekkel, szinte határtalan ambícióval telve kezdte meg színigazgatói tevékenységét, de közbeszólt a világháború, és az új igazgató lehetőségei a háborús viszonyok és események következtében nagy mértékben leszűkültek. Már első társulatát is csak rendkívüli nehézségek után sikerült megszerveznie. A megnyitó előadásra csak október 31-én kerülhetett sor, és december 2-án már menekülnie kellett a társulatnak Kassáról a közeli háborús események miatt (az előadások csak december 19-én folytatódhattak). 1916. augusztus 28-án pedig a társulat nyári állomáshelyéről, Brassóból kellett menekülnie Faragó színészeinek, de olyan körülmények között, hogy a teljes felszerelés, még a színészek ruhatára is Brassóban maradt. Ezek után a társulat csak állami és városi segélyek segítségével tudta működését folytatni (a felszerelés, a kellékek egy év múltán kerültek meg).

1 Faragó Ödön: A vidéki színészet újjáépítése (1918) 4. old.