Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - ÚJ HANGOK - Farkas Árpád: Két vers
új hangok Farkas Árpád anyák némasága Csak a gyermekek tudják mohó irtózattal a késeket nézni. Mint a hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér, a villanó penge szaladása benne hópuha muzsika. Morzsák havazásába tartják arcukat a gyermekek, csak ők, ők tudják az anyák mellére szaladó késeket mohó iszonyattal nézni. Távolodnak tőlünk az anyák, kiürülnek álmainktól, mint az edények. Mellük, akár az otthoni csuprok, kanalak, csészék, ajkunk kihűlt formáját őrzi. Szél ver minket, férfivá, késsé élesít a fenőkő-idő. Csak az anyák tudják mohó, lármátlan iszonyattal a fiakat nézni, ha kenyérszegő késként csobogó mellükre szaladnak. álmatlanul Ide állítottátok a kicsi ólomkatonákat idegszálaim mellé. Koccan a sarkuk, ha az éj paravánján közeliinek az álmatag árnyak. Mint a szárított borjúbél, olyan víziótlanul zörren velem az éj. Valahol csecsemők sírnak, álmaikra kések hullnak a Holdból — s én nem vagyok ott. Valahol fű ég, perzselt bőrrel futnak benne a barmok — nem vagyok ott. Valahol millió torokból üvölt az éhség — nem is hallom. Megszokom lassan, hogy nélkülem történik minden. S hiába simogatnám szépen a csecsemők rázkódó puha mellét — elalszom addig. Nem terelem már egybe a füstölt állatokat — mert épp akkor alszom. Kihull a foguk, körmük is hull már mind az éhezőknek, mire felébrednék. Duzzad párnám a tehetetlenség köveitől, s véremben apró ólomkatonák menetelnek. Józanságuk megmérgez.
