Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Zsilka Tibor: A kifejezések esztétikájáról
csak az ikonitás „technikai“ része, kivitelezését illető oldala. De már ez is arról tanúskodik, hogy az információátadás primér célja itt már nem a közvetlen, az információátvevőt operatív módon befolyásolni akaró kommunikáció (persze a kommunikáció azért mindig fontos!), hanem a valóság dolgainak a nyelvi eszközökkel történő megjelenítése, ábrázolása. Ez az ábrázolás Miko szerint kétféleképpen valósulhat meg: vagy a fogalmi eszközök (fogalmiság; Begriffshaftigkeit), vagy az élményből fakadó s ezért élményt is sugalló eszközök (élményszerűség; Erlebnishafitigkeit) előtérbe kerülésével, ilyen stiláris komponensek fokozottabb használatával. A fogalmiság egyes fokozatai a következők: az absztrahálás, deduktivitás és a formalizálódás. Az utóbbi szakkifejezés azokra az esetekre utal, amikor az egyes tudományágakban — így a matematikában, a formális logikában stb. — a természetes nyelv kifejezőeszközeit számok, illetőleg képletek helyettesítik. E terminusok egyébként is a tudományos stílusra vonatkoznak. Az élményszerűség viszont a szépirodalom éltetője, hiszen ebből táplálkozik, s ezen keresztül hat leginkább. A sor végén helyezkedik el azoknak a funkcionális stíluskomponenseknek a terminusai, amelyek a szépirodalmi mű esztétikai sajátosságainak és erejének a hordozói, s amelyek talapján az esztétikum megfejthető és dekódolható. Miko szerint az esztétikai sajátosságok, tulajdonságok a kontraszttal kezdődnek, a mértékkel folytatódnak, s a variabilitásban érik el hatáskeltő erejük tetőpontját. E kérdéskomplexumról azonban érdemes lesz bővebben is szólnunk! Miko a kontraszt és az esztétikai mérték részletes tárgyalásának egy külön fejezetet szentelt; s benne saját elméletét fejtette ki a szépirodalmi alkotás esztétikai értékét illetően (K problému estetiky jazyka; 184—197). Kiindulópontnak Jan Muka- fovský világszerte elismert esztétikai felfogása szolgált, amely tulajdonképpen három összetevőre épül. Jan Mukaŕovský az irodalom s általában a művészet fejlődését, valamint hatáserejét a funkció — norma — érték kategóriái alapján magyarázza (vö. Mukaŕovský, Jan: Studie z estetiky. Praha, Odeon 1966; 17—88). A szerzőnek ez a tanulmánya az ún. prágai iskola legjelentősebb tudományos hagyatékai közé sorolható. De a tudomány fejlődése feltartóztathatatlanul halad előre, s ez szükségessé tette, hogy a világhírű cseh esztéta tanaiban rejlő tisztázatlan kérdések se maradjanak érintetlenül. Művében különösen a funkció magyarázata homályos kissé, az ezt tárgyaló részben fedezhetők fel kisebb-nagyobb következetlenségek, amire egyébként már Horálek is rámutatott. Miko bírálata is főképp erre irányul, amikor azzal foglalkozik, hogy a prágai iskola az irodalmi művek funkciójának magyarázatakor már-már a lényegre tapintott, de egynémely kérdésben mégsem tudta felszámolni és túlhaladni azt, amit az orosz formalizmustól örökölt. Mert vajon valóban annyira immanens, önmagáért való, a nyelven kívüli valóságtól elvonatkoztatott-e a nyelv segítségével realizálódó szépirodalmi alkotás? Miko a feltett kérdésre negatív választ ad; s a fentebb említett fejezetben éppen azt fejtegeti, hogyan és miként kötődik az alkotás ún. „immanens“ tartalma a valósághoz. A fejtegetés s magyarázat szerfelett újszerű, szokatlan. A szerző ráadásul nemcsak az immanencia eddigi értelmezését bírálja, hanem kétségbe vonja azt is, hogy a mű esztétikai értékének alapja egyedül és kizárólag az innováció. E kérdés felvetése manapság nagyon is időszerű, mert se szeri, se száma az olyan kísérletezésnek, amelyet elsősorban az újszerűség igénye ihlet mindenfajta belső, igazi élményből fakadó kényszer nélkül. Amikor Miko a kontrasztra alapozza esztétikai felfogását, tulajdonképpen hadat üzen elméleti szinten a funkciótlan és céltalan kísérletezéseknek is. Szerinte a kontraszt mindenekelőtt a témában rejlik; a mű tematikai-tartalmi ellentétrendszeréből dekódolható leginkább. Az esztétikai élmény kiváltója és előidézője az alkotás zavaró eleme (rušivý prvok; Störungselement) és a kiegyenlítő eleme (vyrovnávajúci prvok; Ausgleichselement) között létrejött ellentét. A zavaró elem feszültséget, nyugtalanságot és nem utolsósorban megoldásvárást vált ki az olvasóban, tehát konfliktus, bonyodalom formájában jelentkezik. Kiegyenlítő elemnek Miko a feszültség és bonyodalom feloldását és megoldását, a kiegyenlítődés, a megnyugvás és az egyensúly helyreállítását nevezi. E két elem együttvéve alkotja azt, amit Miko esztétikai kontrasztnak tart. De a kontraszt még önmagában nem elégséges ahhoz, hogy esztétikai hatásról, sőt esztétikai kontrasztról lehessen beszélni. Az esztétikai élmény kiváltásához az igazi életmotiváció, vagyis a témának a való élettel való szoros összefüggése szükséges. Az összefüggés persze lehet közvetlen is, de ugyanakkor burkolt, áttételes is. Tehát egyáltalán nem a realista ábrázolásmód merev és idejétmúlt értelmezéséről van itt szó!
