Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

tak. A nagy hálót, melyet a bárka és a kis csónak között tartottak lazán szétterítve, most a bárkára erősített, kábeldobhoz hasonló korongra csavarták fel, s egyre közelebb húzták. A háló közepe zsákszerűén kiöblösödött, szélei szűkültek, összezárultak. A tenger vize habzott, csupa vibrálás volt körös-körül minden, ezernyi élőlény vonaglott, sikamiott, küzdött szabadulásáért. Elfogott az izgalom, menthetetlenül magával ragadott a zsákmányért folytatott harc, bár a kimenetel nem volt kétséges. Most nem fájtak az áldozatok, mint a csónakunk alján fekvő négy hal esetében, pedig itt ezerszámra ficánkoltak a hálóban. Amint emelték a hálót, a halak apraja, mint ezüst zápor, zuhogott vissza a vízbe.

Az arcokról eltűnt a feszültség, felengedtek a mozdulatok, most már minket is észrevettek, és mosolyt, üdvözlő szavakat küldtek felénk. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal válogatták nagy, kerek kosarakba a tenger termését, és sokat visszadobtak még a tengerbe. A kosarak a csónakokra kerültek, hogy néhány óra múlva a halpiacokon várják a vevőket.

A reggeli falatozásra mi, nézők is hivatalosak voltunk. Csónakból a bárkára kapaszkodni nem egészen egyszerű művelet, de erős, barna kezek nyúltak segítőkészen mindenfelől. Szürcsöltük a forró teát, és nyeltük a finom sült lepényt, amelyre valami darabos pasztát kentek. Szerintem zöldségből, fűszerből és halból készülhetett. Egy kis pihenés után másodszor is bevetették a hálót.

Ha a bárkán eltöltött hal-, sültlepény- és cigarettafüst-szagú délelőttre gondolok, nem a tea, nem is a lepény ízét érzem a számban, hanem egy cukorkáét, amelyet az egyik halász, tűvé téve érte minden zsebét, kihalászott a számomra, hogy egy kis édességgel is kedveskedjék. Adósnak érzem magam érte máig is. És sok-sok ilyen adósságom gyűlt össze. Letörleszthetem-e valaha?

A pékéknél kapott bolondos virágcsokor, a kedves öregasszony szívből adott csókja, Yildirim úr tekirdagi kalauzolása, a £esme-hegyi oleánderes autóút mámora, száguldozásaink Alival a tengeren Kusadasiban és Szamosz lábánál — csupa felejthetetlen emlék.

A csillagok utoljára gyulladtak ki felettem Kis-Ázsia egén. Az én csillagom már Pozsony felé mutatott. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélkülem is nyüzsög majd a bazár, virágzik a hegyoldal, száll a dal, kérlelhetetlen közönnyel folyik tovább az élet. A búcsúzó mégis úgy érzi, hogy ebből a napfényes földből hosszú időre szóló öröm- és erőtartalékokat merített. Az emlékek megelevenedve szinte tapinthatóan veszik körül, s odahaza néha hullámok loccsonását hallja, úgy érzi, ismerős a hang és nemcsak a térből, az időből is jön.

A megismerés vágya pedig tovább él a lelkekben, elolthatatlanul, és új utakra ösztökél. Utakra, melyekben az örök törvények szerint összekapcsolódik a megérkezés öröme a búcsú borongós hangulatával.

Bilür gok gezen gok, bilmez gok jasajan gok — mondja a török közmondás. A sokáig élő nem sokat tud, a sokat utazó sokat tud.