Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

állnak. A varrógép mögött ülő fiatal nő is előrehaladott állapotban van. Kisfiúk, kislányok, kamaszok bámulnak rám minden oldalról. Fényképeket hoznak, és magyarázzák, ki kicsoda rajta. Ezután feljogosítva érzik magukat, hogy engem is alaposan kikérdezzenek. Van-e férjem, ez az első kérdés. Vannak-e gyermekeim, hány, milyen idősek, fiúk-e, vagy lányok. Afelől, hogy van-e foglalkozásom, mennyit keresek stb., nem érdeklődnek. A már előzőleg kávét felszolgáló kislány most kecses füles pohár- kákban teát hoz. Életem legjobb teáját ittam a pékéknél, pedig mikor hozták, színe után első pillantásra feketekávénak hittem.

A pékné vállára finom, vékony, fehér fátyolszövetből sál tekeredik. Gyakorlott mozdulattal fejére és arca elé veti, most csak melegfényű barna szeme látszik. Nem

— mondja —, nemigen fedik le már az arcukat az utcán sem, de az anyáktól, nagyanyáktól örökölt megszokás ezt az inkább csak nyakba vetett sálat még nem törölte ruhatárukból.

Törökország nagy, és Kemal pasa európaizálása nem jutott mindenütt egyformán érvényre. Szűz Mária házának zarándokhelyén és Efezoszban gyakran láttam letakart arcú asszonyokat, akik vadul menekültek a külföldi kirándulók fényképezőgépe elöl, nehogy elveszítsék „lelki képüket“, azaz üdvösségüket. Jómagamat ökleit rázva, nagy hangon fenyegetett meg egy két-három tagú lefátyolozott asszonycsoport férje vagy vezetője, mikor orvul fényképezni akartam őket.

Trákia és az Égei-tenger partvidéke azonban még a hellén korból megőrizte könnyedségét, liberalizmusát, életszeretetét, amely idegenkedik a szigorú, béklyóba verő vallási előírásoktól, életformától.

A pék a falu vagyonosabb polgárai közé tartozott annak ellenére, hogy ugyancsak sok szájat kellett betömnie a műhelyéből kikerülő kenyérrel. Beszélgetés közben be-benézett, és a család más férfi tagjai is bekukkantottak rövidebb-hosszabb időre, később pedig egy magas, szikár, nagyon kellemes arcú öregasszony lépett be. Kezében szatyor, abban zöldség. A háziasszony üdvözölte elsőnek, az öregasszony kezét szívéhez, ajkaihoz majd homlokához emelte, és őt követve így jártak el a többi asszonyok is. A vendég kedves mosollyal s ugyanakkor méltósággal fogadta az üdvözléseket. Sietve széket hoztak számára, amelyre leülve bugyogós lábait fesztelenül keresztbe vetetté. A mozgásában, viselkedésében rejlő természetesség és báj egy csapásra megnyerte szívemet. Rendkívüli szépség lehetett valamikor, és látszott rajta, hogy hozzászokott a hódolathoz. Ő volt a nagymama, nem tudom, a pék vagy a pékné anyja volt-e.

Rólam egy kissé megfeledkeztek, a nagymama szavaira figyeltek, neki válaszolgat- tak, később aztán engem is bekapcsoltak a beszélgetésbe. Meghívtak, hogy lakjam náluk, a hotel drága, és a tenger innen sincs messze, alig egy kilométer. Az egyik fiatalasszony kézen fogott, és a virágoskerten átvezetve az ő otthonának ajtaját nyitotta meg előttem. Az első színes falú szoba még majdnem üresen állt, a másik azonban elragadó fészke volt a házaspárnak. A szobában alacsony, széles, három ember számára is kényelmes heverő dominált. Kicsi asztal, néhány alacsony fotel és üveges szekrényke egészítette ki a berendezést. Vázák friss virággal és a padlón elszórt néhány kisebb szőnyegdarab — ebből állt minden. Ruhásszekrényt, képeket nem láttam. Ha jövőre eljövök, ígérte, a másik szoba is be lesz rendezve, majd ott lakhatom.

Innen az emeletre vitt egy másik fiatalasszony, aki szintén nem állta meg, hogy el ne dicsekedjék saját otthonával. A kertből vezető külső lépcsőn jutottunk fel a lakásba. Ez még kedvesebb, még hangulatosabb volt talán. Egy alacsony csupa üveg szekrényben — nálunk talán vitrinnek felelne meg — mindenféle csecsebecse társaságában vagy kétliteres teli üveg díszlett. Ezt most előszedte, és intett, hogy tartsam a tenyeremet. Az autóbuszból már jól ismertem a szertartást. Bedörzsöltem magamat a frissítő szagosvízzel, és megköszöntem a megtiszteltetést.

A falusi szobák berendezése nagyon elüt a mi falusi szobáink (nem a régi paraszt- szobákra gondolok, hanem a mai, modern bútorokkal megrakott szobákra) képétől. Az egyedüli, amit közösnek találtam bennük, az aranymintákkal nyomott bőrborítású foteleken éktelenkedő vékony, de ordináré nylonhuzat volt. Nem mintha nálunk nylonhuzattal fednék az ülőbútorokat, de ebben ugyanazt a kímélést véltem felfedezni, amely a tárgyaknak túl nagy megbecsülésére vall, és azokat nem annyira használatra.