Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt
perccel később sajnálkozva nézek kifelé hotelem halijából a nem szűnő nyüzsgésbe, amelynek már csak nézője lehetek. Mellettem egy negroid külsejű arab szürcsölgeti kávéját. Talán valamit megsejtett gondolataimból, mert megkérdi, szeretnék-e sétát tenni a városban? — Ö, igen! — felelem. Akkor ő felmegy — mondja — üzlettársáért és egyben főnökéért a szobába Hármasban vágunk neki az ünneplő városnak. Mintha egy nagy film grandiózus tömegjelenetének lennénk statisztái, vagy pedig álmodnék, már-már túl érzem magam a valóság határán. Egyórai barangolás után egy bárkán kötünk ki, melyet lágyan ringat a kikötőben megszelídült tenger. Öt-hait asztalon lebegteti a térítőt a késő esti enyhe szél. Ládákban virágzó bokrok, fák és az obiigát színes villanyégők. A tulajdonos kívánságunk iránt érdeklődik. A férfiak rendelnek, s a parányi konyhában máris készül a frissiben fogott hal. Zöldségféle, fehér kenyér és vörös bor egészíti ki a vacsorát. Ráérősen falatozunk, lassan egyedüli vendégek vagyunk a bárkán. A tulajdonos asztalunkhoz jön, ízlett-e az étel, érdeklődik, mi pedig azt tudakoljuk, hogy megy az üzlet. Gesztusaiból azt veszem ki, hogy csak igen szerény megélhetést biztosít számára a falatozó. Az utcákon is csillapodik a tömegek hullámzása, idestova éjfélfelé jár. Az egyik líbiai elkísér a hotel kapujáig, aztán visszasiet a társához: ők még nem fejezték be a napot. Ha elgondolom, mennyi mindenről esett szó, és milyen jól megértettük egymást anélkül, hogy legalább egy közös nyelvet beszéltünk volna tisztességesen, nem tudok számot adni magamnak róla, hogy is volt ez lehetséges. Isztambulra nem szántam spk időt, ez a keleti s ugyanakkor nemzetközi jellegű metropolis nagyon sokat adhat, de én másfajta élményekre voltam éhes. Térképpel a kezemben próbálgatok eligazodni a sikátorok zűrzavarában, amelyek váratlanul tágas terekre nyílnak, a tengerre engednek kilátást, vagy széles bulvárokba torkollnak. A dolmüs intézménye sokkal több helyzetismeretet kíván, mint amennyivel rendelkezem. A 6—8 személyes gépkocsik csak bizonyos útvonalakon haladnak, és útközben szedik fel utasaikat, s a kívánt ponton leteszik őket. A viteldíj minden esetben két líra. Nincs más hátra, intek egy taxinak: Topkapi Saray. Amint beülök, máris az ár iránt érdeklődöm. — Iki líra — feleli. Elégedetten veszem tudomásul, hogy két líráért taxival is eljutok a Topkapi Sarayba. Az út feltűnően hosszú. A térkép szerint szállásomtól a palota aligha lehet ilyen messze. Igaz, a városfalat meg kell kerülni. Végre megérkezünk a volt szultáni lak boltíves bejáratához. A táskámba nyúlok, és egy ötlírással akarok fizetni. — Három líra — gavallérkodom, egy lírát borravalónak szánva. — Csak kettőt kérek vissza. — Sofőröm azonban indiszkrét pillantást vetve tárcámba megállapította, hogy lapul ott még néhány bankjegy, hát húsz lírát követelt. Vitánk némi zajjal járhatott, mert egypáran a kocsihoz futottak, és érdeklődtek, mi történt. Mindketten magyaráztuk a magunk igazát, végül 15 lírával megúsztam. Fájdalmamat az enyhítette valamennyire, hogy a palota bejárati pénztáránál a belépőjegyért nem kellett obulust leadnom, udvariasan mosolyogva, mi több, szalutálva akceptálták nemzetközi újságíró-igazolványomat. A kínai porcelánok, a császári öltözékek termei után az arany- és ezüstdrágasá- goknál bámészkodtam el az időt zárásig, s csak akkor sajnáltam, hogy nem mindjárt reggel jöttem ide. A reflektorok fényében csillogó ékkövek, igazgyöngyök szinte odaszegezik a látogatót. Sajnáltam a turistacsoportokat, akik vezetőjükkel néhány mondatos magyarázat után kénytelenek voltak továbbtrappolni teremről teremre, hogy eleget tegyenek a kiszabott programnak. Hogy lett volna idejük feleleveníteni magukban a hallott adatok alapján a szultanátus korát, s a gyémántokkal telehintett aranybölcső felett a kivégzett kilenc hercegre gondolni, akiknek meg kellett halniuk, hogy az egyetlenegynek a trónját ne veszélyeztessék. Aligha vették észre, hogy a sok ragyogásra milyen baljós árnyékot vet Szelim szultán díszruhájának hasadása, amely a még fakulatlan, finoman fénylő selymen át látni engedi a kifordult puha, meleg prémbélést. Ezt a ruháját már csak a halotti köpennyel váltotta fel. A pompára, dicsőségre emlékeztető díszruhák közé vajon miért helyezték sok ruhája közül éppen ezt az egyet, amely a császári korszak ragyogásának olyan megdöbbentően ébreszt rá a fonákjára?
