Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Vekerdi László: Kis népek a kis világban

rodott az emberiség, javult a közlekedés, gyorsultak a hírek, s nőtt az egy főre jutó jövedelem, úgy szűkült egyre jobban a világ.

A világ ma már „kisvilág“: a „nincsen számodra hely“ elől már eltűnőben van a relativizáló „A nagyvilágon ekívül“. A „nincsen számodra hely“ a XX. század utolsó harmadában rengeteg ember abszolút élménye. A világ szűk, nincsen benne helyünk. De a világ szűkülése nem egyenletes, s a nagy vonzású helyek egyelőre még fölveszik a felesleg javát. Nagy „agynyelő“ és „kéznyelő“ centrumok képződnek, a mezőgazdaságban fölöslegessé váló munkaerő a városokba áramlik, a városok különböző rendű és rangú szakemberek seregét képezik ki — épp ez a városok egyik fontos „iparága“, a pedagógiai „nagyipar“ —, a képzett szakemberek azután eloszlanak a Kisvilágban a kereslet erősen fluktuáló igényei szerint. Ha a cég vagy az állam nem gondoskodik a gyors anyagi és társadalmi előrehaladásukról, a világszerte megnőtt egy főre jutó mozgékonyságot hasznosítva, gyaikran változtatják helyüket, s maguk gondoskodnak az előléptetésükről. Nem érnek rá várni: az életszínvonal állandóan emelkedik, s aki lépést nem tart vele, egyre kijjebb szorul. A szűkülő világ dinamikus, nem lehet benne megállani, csak haladni vagy kiszorulni. Egyébként is, a gyorsan változó technológiában szükségképpen gyorsan elavuló szaktudást társadalmi és anyagi „hely“-el kell pótolni, hisz a föltörekvő újabb generációk, amelyek úgyszólván együtt nőttek föl a szakma legújabb s Jgy legfontosabb adataival, átlagban nagy szakmai előnnyel indulnak. A modern technikai-tudományos fejlődés dinamizmusa megköveteli az állandó és folyton gyorsuló előrejutást a szakmai hierarchiában. Ahol ennek a lehetősége befagy, onnan az emberek, ha csak lehet, elmennek. Legkönnyebben, persze, a mai világ legkeresettebb „árucikke" vándorol, a „brain". Nem holmi ócska „ubi bene, ibi patria“ liberalizmus az alapja a „brain-drain“-nek, a szűkülő világ szakmai dinamizmusában afféle alkalmazkodási lehetőség ez, mint az ingázás vagy a külföldi időleges munkavállalás. Érthető azonban, hogy a kis országokat a legjobb munkás kezek s agyvelők eltávozása érzékenyen érinti. Csakhogy a „hálátlanság“ és „hazaszeretet“ emlegetésével, vagy éppen a „kiképzési költség“ fölhánytorgatásával nem sokra megyünk; azt kell inkább megérteni, hogy a disszidálásokban csupán egy sokkal nagyobb s veszedelmesebb jelenség egyik részlete nyilvánul meg látványos formában. Meg kell érteni, hogy rohamosan szűkül a világ, s a szűkülő világban megváltozott a kis országok helyzete. Még erősebben s még többféleképp, mint a nagyoké.

A kis országok többé-kevésbé mind a nagyok mintájára teremtődtek, illetve így teremtették meg őket a múlt században és napjainkban. Ennek a teremtésnek számos külső jele is észlelhető, így például a múlt századi kisországok a parlamentjeiket a londoniról mintázták, az operaházukat a párizsi vagy bécsi operáról, a múzeumaikat és műcsarnokaikat a nyugat-európai nagyvárosok hellenizáló neoreneszánsz oszlopos épületládáiról. A század második felében e tekintetben egyik fontos giccsminta München volt. A szecesszió kora azután meghozta az építészetben is a „nemzeti ébredést“, s a kis országok a szecesszió szeszélyes csavarvonalait meglepő egyformán kanyarí- tották „nemzetivé“ monumentalizáló középületeikben. Az utánzás sok külső jele mély vágyról árulkodik: a kis országok nyíltan bevallott vagy titkolt célja mindig a „nagy“ országgá, a minél nagyobb országgá válás volt. önálló, nagy, független, sérthetetlen „hazákról“ álmodoztak politikusaik s költőik, akik gyakran keverték a szerepkörüket, nem minden alap nélkül egyébként, mert a Nagyvilágban nem látszott lehetetlennek az „országgyarapítás“. A Nagyvilág — a gyarmatosítás kényére dobott nagyobbik felét nem számítva — „népek hazája“ volt, ahol a „népek“ irigykedve, gyanakodva, gyűlölködve lesték, hogyan nagyobbíthatnák magukat nagyobbá szomszédaiknál. A „népek“: azaz a kisebb-nagyobb országokban mindenütt uralomra jutott polgárság és a velük kiegyezett földbirtokos arisztokrácia. Az „ország“, a „hatalom“ és a „dicsőség“ mindenütt az ő kollektív tulajdonuk volt, ebből a szempontból nem különbözött a viktoriánus Brit Birodalom, a bismarki Német Birodalom, a kiegyezésíkori Magyarország vagy a szerb királyság. Az „országosdi“ a századfordulóra már mindenütt a gazdagok játéka volt, a nincstelenek eleve kimaradtak a hasznából; ők csak tét voltak a játékban, és a számuk számított, az is inkább szólamként, semmint valóságosan. „Harminc- millió magyar"-ról szavaltak, „s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk“. S nem volt jobb a helyzet a nagyobb kisországcxkban sem, például Olaszországban. Az országosdi mindenütt ugyanazokon a primitív, irracionális elveken alapult. „Right or