Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Mészáros László: Szembenézés

megértjük a parasztok viselkedését, de érthető az őrnagy reakciója is, vagyis: a „szituáció“ megoldhatatlan. A lósorozás nem segíthet mindenen, nem hozhat gyökeres változást az eddigi életbe. „Mindenlkükben valami összetöröttség, bizonytalanság volt, ami a reménység megszűntével ült beléjük."

Sellyei novellájában nem érezzük erőltetettnek a szociális hátteret, mert itt nemcsak háttér, itt maga a szociális helyzet a „főhős“. Mindegy, hogy Ssllyei miről beszél, csak ugyanazt tudja „mondani“; „beszélhetnék a meszelésről is“. A novella értékét elsősorban a vallomás hőfoka adja meg. Az, hogy ezt csak Sellyei írhatta meg. (Ebben -talán Szabó Bélával „rokon“.) Az, hogy kimondja: ,p. paraszt nem keresztény-szocialista, nem agrárius, nem demokrata, vagy más párti, hanem elsősorban paraszt. Még annak ellenére ts, hogy itt, vagy ott tagsági 1 díjat fizet." Persze, ugyanakkor ez Sellyei gyengéje is, hogy a paraszt „elsősorban paraszt". Mert az ember elsősorban ember. Sellyei írásából nem érezzük azt az embert, aki képes megváltoztatni csupán paraszti mivoltát. De ez már Sellyei személyes, egyéni tragédiája is egyúttal.

Darkó Áldott krumpliföldje kitűnő novella. A sztori ennyi: a fronton keresztül egy paraszt kimegy krumplit kapálni. Nyugodtan, félelem nélkül, mint aki már mindennel leszámolt és kibékült. Kár, hogy ezt az állapotot — tehát ezt a megbékülést — erősíti a hős árva volta. Viszont ugyanez az állapota kidomborítja: az ember mindig egyedül van, és ilyen filozófiai meditációra „kényszeríti“ őt. „A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az Isten törvényének, az parancsolja, meg az ember szíve itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Ügy-e? De elég-e ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipálóját a levegőhöz? Mert mindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egy árva tehenemnek, a hideg dunnyának, ki üresedett, málladozó, tapasztott fészkemnek?"

Érdekes lenne „kinyomozni“, hogy ismerte-e Darkó az egzisztencialistákat, és ha igen, milyen mértékben. Az idézet ugyanis „kész“ egzisztencialista monológ, töprengés. Bizonyítva, hogy a lét problémája egyformán aggasztó minden műveltségi szinten — tehát, hogy az egzisztencializmus nem intellektuális handabanda. Sőt, Bolyós Pesta töprengései már túlmutatnak az egzisztenciális problémákon, egyenesen az ontológia felé: „mert mindig ott van: de minek, de kinek?“ Bolyós Pesta egyszerű szavakkal áhítozik az integráns emberért: „Az egyik iszik, a másik szüntelenül csak tépi magát, káromkodik, a harmadik veszekszik, verekszik, a negyedik a szerzés után veti magát. Az ötödik él, ahogy tud, a hatodik, mint a barom, csak zabái, hízik, semmit sem tesz szívesen, csak a kanalat a szájához ,.. Aki tudja, megöli magát... Aki egyiket sem teheti, élni akar... Mint én." Szóval, nehéz elhinni, hogy Bolyós Pesta nem filozófiai fogantatású ...

A filozófiai problémákon — motívumokon — túl a fő hangsúly a háború értelmetlenségének rendkívül hatásos ábrázolásán van. A kép felejthetetlen: „Elhullt emberek nyöszörögnek a gödrök között, egy szemugrásnyira még késsel vágják egymást a katonák, füzek alól szakadatlanul szól a géppuska, a vizet még mindig fürtökben gázolják újabb csapatok. Átrohannak a krumpliföldön, kinyílt szájjal merednek a kapával álló emberre, egyik meg is löki, s egy másik csepp emberke eldöf feléje, olyan vicsorgással, mintha kínjában nevetne. De a kapa már megmozdult, már töltögeti a krumplit, elhúzza a taposások helyét, betemeti a nagyobb gödröket, gyógyít a földön, ápol, flastromot ragaszt."

Sajnos, még mindig nagyon kevés az olyan ember, aki a golyózáporon keresztül is elindul a saját munkája felé, aki tudja, hogy mit akar, aki a maga útját járja ... Újból rendeznünk kell az ember és a világ viszonyát.

Az örökség elfogadásával újabb probléma előtt állunk: mit jelent számunkra ez az örökség? Mi az, ami új az Örökségben, mit ád a könyv, mint egész? Egyáltalán mi „az új“ az irodalomban? S. Žolkiewski szerint: „Az irodalomban az »az új«, ami kielégíti az új emberi szükségleteket, amelyek ösztönzik, életre keltik és megalkotják az új társadalmi feltételeket.“ Megváltozott világunkban megváltozott a művészek — de nemcsak a művészek, mindenki — világképe is. A világ modelljének megváltozása törvényszerűen magával hozta a jelentőségek megváltozását. A „szociális telítettség“ csak annyiban érték számunkra, amennyiben szociális elkötelezettséget jelent. Tehát nemcsak „háttérre“ van szükség, hanem a háttér „kitöltésére“ — és más vonatkozásban: a háttér még mélyebb „felderítésére“ is. Hogy senki se bújhasson el a szociális háttér mögé. Először elfogadni: a világ az én dolgom — aztán: végezni a magunk dolgát. Mint Bolyós Pesta; hogy a kisalföldi magyar paraszt ne csak paraszt legyen, hanem elsősorban ember. Ami