Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Nyitray Dezső: Dunaradványi vízimolnárok

mi mást nem kapott a tanonc, csak kosztot. Ez is nagyon egyszerű; többnyire csak „furkó“ vagy „daragombóc“ volt, mert a mesterek és malomtulajdonosok igen nagy urak voltak ebben az időben. A maguk és családjuk részére egészen mást főzettek, mint az inasok és segédek részére. Általánosan elterjedt szólásmondás volt: „A gazdánál kosztolódnak, de otthon esznek“; „Inas: üres a has.“ A koszton és lakáson kívül minden leőrölt 9 q termény után V2 q jutalékot kaptak. Aki pedig Igen jól viselkedett, az a harmadik-negyedik esztendőban már ruhát is kapott a gazdától. — A három tanulóév eltelte után, csak úgy szabadulhatott fel a tanonc, ha az atyamester által kijelölt remeket, más szóval mestermunkát elkészítette, és azt az elnökség, később a választmány vagy pedig 3 kijelölt mester elfogadta. Ez a remekmű abból állott, hogy vagy egy malomkövet kellett kikalapálnia, szakszerűen megélesítenie, vagy pedig ugyancsak egy malomkereket kellett precízen kifaragnia, esetleg egy korongot kellett elkészítenie stb. Ha sikerült a remekműve, felszabadult, ha nem fogadták el, még egy esztendeig kellett ínaskodnia, illetve ott maradt a malomban ugyanazért a fizetésért, zsá- kolónak.

A felszabadulás után segéddé lett a tanonc. További sorsáról maga döntött. Vagy ott maradt továbbra is a malomban, vagy gazdát cserélt, más vidékre ment vándorolni. Új tapasztalatot szerezni. Az ilyen segéd egy munkakönyvét kapott a céhtől, illetve az ipartársulattól. Ebbe mindenütt beírták, hogy kinél, meddig, hogyan dolgozott, és hogyan viselte magát. Amikor visszajött vándorlásából, bemutatta könyvecskéjét, s csak ekkor kapta meg iparigazolványát, amellyel önállóan folytathatta mesterségét.

Ha a felszabadulás után is megmaradt a régi helyén, akkor már „kis legény“-nek hívták, ellentétben a régi segéddel, akit „öreg legény“-nek neveztek maguk között. Az ilyen „kis legény“ fizetése kezdetben csak a fele része volt az „öreg legény“ fizetésének. Ha nem ment el vándorolni a „kis legény“, hanem itthon dolgozott tovább mint segéd, rendesen emelkedett a fizetése is. Most már nem V2 q lisztet kapott a megőrölt 9 q termény után, hanem teljes 1 q-t. Ezért a díjért azonban meg kellett ám dolgozni! Kora reggeltől késő estig megállás nélkül tett-vett a malomban.

Nagyon sok olyan segéd volt, aki már a férfikorba lépett, megnősült, családot is alapított, mielőtt önálló mesterré vagy malomtulajdoinossá lett volna. Akinek sikerült meghódítania vagy elcsábítania gazdája leányát, és benősülhetett, az szerencsés és boldog volt. De aki idegen lányt vett feleségül, annak a tizedik részes jövedelem nagyon szegényes és szűkös megélhetést nyújtott. Így az ifjú menyecskének — férje keresete mellett — az otthoni munkák elvégzése után valami más munkát is el kellett végeznie. Igen sokan varrással, mosással, takarítással gyarapították jövedelmüket. Ha pedig áldott állapotba kerültek, azonnal nekifogtak egy-egy cifra abrosz hímzéséhez, kivarrásához, azt eladták, és ebből fedezték a szülés és a keresztelő kiadásait.

Megtörtént az is, hogy a molnársegéd a gazda cselédleányával házasodott össze, és a házaspár a házasságkötés után is megmaradt helyén, a férfi a malomban, a menyecske a háztartásban.

Szegleverés, malombekötés, őrlési furfangok, kikötés

A malmok és molnárok fő igyekezete az volt, hogy minél nagyobb kapacitással dolgozzanak. Ahhoz, hogy a malom őröljön, be kellett kötni a Dunára. És hogy beköthessék, előbb tartógerendát: malomszöget kellett leverniük, vagy később macskázniuk kellett a malmot.

A malomszög leverési helyét, ugyanúgy mint a macskázásét, a folyammérnöki hivatal jelölte ki, körülbelül 70—80 méternyire a parttól. Később ugyanis rájöttek arra, hogy a malomszög kiálló tömbje vagy el nem korhadt csonkja nagyon veszélyes a gőzhajózás szempontjából, ezért 1910-től kezdve a szegek további leverését eltiltották, és a hajómalmokat úgynevezett macskákkal rögzítették. Ezek a macskák 400—500 kg-s négyágú vasszigonyok voltak, amelyek 20 mm vastagságú és 80—100 m hosszú láncokra voltak erősítve. Ezeket dobták le a Duna fenekére a malom bekötésekor a folyammérnöki hivatal által megjelölt helyen, s így rögzítették a malmot a Duna vizén. Egy hajómalom rögzítéséhez egy vagy két ilyen vasmacskát használtak aszerint, hogy mennyire volt bent a malom a vízben, és hogy milyen volt azon a helyen a víz hajtó-