Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Moyzes Ilona: Távol a szülőföldtől
gyobb öröme, ha Trabantján hazaugorhat a nyári vakáció alaitt. Otthon azért már nem tudna megszokni. Miért? Gúta 14 000 lakosú, de nincsen kultúrháza. Egyetlen kis mozija van. Csehországban gyárak vannak, munkalehetőség, pénz, ami nemcsak a mindennapi kenyeret biztosítja számára, hanem az emberhez méltó kulturális színvonalat is. Csehországban gyárak vannak, munkaerő nincs. Odahaza munkaerő-felesleg munkalehetőség nélkül. Az otthoni magyarlakta területen gyárakat kellene építeni. Kultúra nélkül nincs élet. Aki egyszer belekóstol, nehezen tud róla lemondani. Az apja, aki kőműves, 1956-tól 1960-ig építette házacskáját Iszonyatos erőlködéssel. Nyáron aratni ment a munkája mellett, hogy álmai valóra váljanak. Neki, a fiúnak könnyebb. Nem otthon, Csehországban. Hiszi, hogy a föderáció népünk javát fogja szolgálni. — A magyar kisebbség vezető hivatalnokait népünk soraiból kell megválasztanunk — mondja —, olyanokat, akik ismerik a nép búját-baját, problémáit, s kiverekedik jogait, mert Csehországban élve is csak azért a kis darab földért és népéért drukkol a magyar ember. Jaroslav Cechura, a hajógyár vezérigazgatója sajnálja, hogy csak egyetlen magyar dolgozójuk van. Tilajcsík Tibor a hajógyár közvetlen közelében dolgozik, egy kommunális üzem hatalmas géplakatosműhelyében mint hegesztő. Koromfekete szakálla, haja, barna bőre, éppen az ellenkező hatást kelti, mint Mente Imréé. Itt megmaradt minden, ami ősi, még a dac is, ami a szakállát megnövesztette. 1947-ben, nyolcéves korában került fel a szüleivel Bősről Rakovníkba. Nem maguk jöttek, legalább negyven család indult neki a nagyvilágnak, a szebb, Jobb jövő, a nagyobb darab kenyér reményében. A nagyvilág a rakovníki samotgyárban ért véget, mint ahogy Tilajcsík Tibor élete is éppen ott kezdődött. Lelke tele volt problémákkal, s megpróbálta őket megoldani, sikertelenül. Nem tudta megszokni a várost, sem a nyelvet. Hiányoztak a pajtások, és hiányoztak a bősi mezők. Tízéves korában elfogta a honvágy, majd elemésztette. Szüleitől pénzt csent, és útnak indult. El is jutott Prágáig; ott elfogták, és visszatoloncolták. Azóta aztán meg kellett szoknia, akár akart, akár nem. Édesapja legalább oly nehezen szokta meg az új helyet, mint gyermeke. Pedig háromezer koronát keresett havonta. Annyit, amennyit otthon soha életében. Mégis . . . 1954-ben nem bírta tovább, ahogy jött, úgy tért vissza hazai földre, bizonytalan kenyérre. Gátépítő volt, kapott állást, de csehországi fizetésének csak a felét kereste meg. Boldog volt az öreg, hogy végre újból hazai földet érez a talpa alatt, s ez egészen kárpótolta anyagi veszteségeiért. Csakhogy nem sokáig. Még abban az évben belefúlt a folyóba. Gyermekei Csehországban ragadtak. Margit leánya férjhez ment, Tibor fia megnősült. Tibor szíve magyar maradt, de a szavakat néha már keresnie kell A hatéves kis Roman és az ötéves Jana minden bizonnyal jobb körülmények között nevelkedik, mint annak idején az apa. de azt sem fogják tudni talán, honnét jött az, aki szebb jövőjüket biztosította, szövetkezeti nagy lakásukat felépítette, és engem azzal a jó tanáccsal látott el: menjek el a rakovníki samotgyárba, ott még akad egypár atyánkfia. A rakovníki kerámiaüzem — samotgyár — a közelmúltban ünnepelte fennállásának 80 éves jubileumát. Ehhez a 80 évhez a mai magyarjaink 23 esztendő munkásságával járultak hozzá. A mai magyar munkásaink, akik abban az időben — közvetlen1 a második világháború után — nem Amerikába, nem Frankhonba vették útirányukat, hanem Morva- és Észak-Csehország tájai felé. Gyárakkal betelepített területei az ígéretföldjét jelentették számukra. Ezt csak azok tudják megérteni — nemzetiségre való tekintet nélikül —, akik ismerik Szlovákia magyarlakta vidékeit, szülőföldünket, ahol nincsenek gyárak. Hej, de sokan indultak így útnak! Már akkor lehervadt arcukról a mosoly, amikor átlépték az új otthon küszöbét. S a száműzöttek mindenkoron szám- űzöttek maradnak, még akkor is, ha önmaguk vállalják sorsukat.
