Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Farkas István: A csillaglámpás
öregasszony mintha csak olvasott volna a gyerek gondolatában, kivett egy lángost, és oda nyújtotta: — Én nem is vagyok éhes, meg a fogaim is rosszak, nesztek, egyetek ti is! A két gyerek egymásra nézett, és Józsika kissé szégyenkezve, de ragyogó szemmel nyúlt a lángos után. Megnézte, szemmel megmérte, és a nagyobbik részt Andriskának nyújtotta. — No nézd — mondta örömmel a nagymama —, jó szíve van! Csámcsogott a nagyapa is, csámcsogott a két gyerek is, s a lángosnak egykettőre vége lett. A két megmaradt darab még ott lapult a fehér kendő alatt. Az öregember úgy nyalogatta a szája szélét, mint egy kisgyerek. Andriska sóvárogva nézett a kosár felé, bár arra gondolt, hogy ez most a nagymamáé, hisz neki sütötte az édesanyjuk. Hirtelen nagy lett a csend. A lángosok mintha nagy fényességet adtak volna ki magukból, s úgy feküdtek a kendő alatt, mint kényesen őrzött kincsek. A nagy csendet az öregasszony halk szava törte meg: — Az egyik a tied, edd meg, öreg, mert tegnap még leveskét se tudtam főzni! A nagyapa a fejét ingatta: — Nem tehetem — mondta. — Te vagy a beteg, neked kell jókat enned! Ha munkát találnék, valamivel csak elbabrálnék, ha gyenge vagyok is! De már harmadéve semmi sincs, a fiatalok se lelnek semmit... Talán jobb lenne, ha nem is élnénk ... A nagymama korholó szavakkal fordult az öreghez: — Hogy is mondhatsz ilyesmit? Mit szólnak az unokák? Majd csak lesz valahogy, majd jóra jön még minden! — Azt már soha! — csattant fel az öreg. — Nem olyan a világ! Rosszak az emberek! — Hát miért rosszak? — kérdezte az öregasszony, s mindjárt maga is adott rá feleletet: — Azért, mert nincs munka, azért, mert kevés a kenyér, azért, mert az urak irigy - ük tőlünk a falatot! Egyél csak, egyél, erőre kapsz, és hátha holnap reggel valami kis munkát is találsz! — Ogy gondolod? — kérdezte az öregember. — Hiszen, ha tudnám, megenném azt a lángost, de nem tudom. Edd meg te! Andriska szótlanul hallgatta a különös beszédet. Sok mindent nem értett meg belőle, de volt, amit megértett, most mégis legfőbb gondolata a lángos volt. Szorongva várta, hogy ki fogja megenni. Az öregasszony az egyiket odanyújtotta az öregnek: — Egyél, mert nekem végképp nincs rá kedvem, valahogy nem jól érzem magamat. — Éppen ezért kellene neked enni — biztatta őt az öreg, de akár akarta, akár nem, fél szemével sóváran nézegette a lángost. Aztán szégyen ide, szégyen oda, egyszerre csak a kezébe fogta. — No, most még ezt az egyet megfelezem az unokákkal — szólt a nagymama. — Egyél Andriska, egyél Józsikám! — S olyan darabot tört le a megmaradt lángosból, hogy alig marad egy falásnyl belőle. — Mi már ettünk, nagymama, maga egyen! — erősködött Józsika. — Nekünk még otthon is maradt, hiszen édesapámnak is ennie kell! Andriska hallgatott. Aztán, hogy az öregasszony szelíd mosollyal közelebb intette őt, engedelmesen elvette a lángosdarabot. Kérdőn tekintett Józsira, aki összeszorított fogakkal állt ott, mintha a tekintete Is megférfiasodott volna. S mégis nyúlt volna a másik darab után, az már vidáman bújt be Andriska szájába, és mosolyrózsákat csalt, a gyerekarcra. Most már a nagymama is megette az icike-picike darabot, és nagy óvatosan a dunnára rakta a tojásokat, a hat szép, friss fehér tojást. — Ezt majd megsütöm neked, öreg — mondta. — De nem ma, mert ma zsírom sincs, azt is kérni kell majd valahol. Nem vagy már nagyon éhes, ugye? Az öregből majdnem egy káromkodásféle szaladt ki, de aztán szelídebb hangra talált — Kibírom én holnapig! Hát mikor a háborúban három napig se ettünk? Most már a nagymama kikérdezgette az unokákat: hogy vannak a pusztán, nagyon hideg van-e odakint, el tudtak-e baj nélkül jönni az úton, és legjobb volna, ha máris indulnának, mert hasogat a lábában, és ez nem jó időt jelent.
