Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Farkas István: A csillaglámpás
Farkas István a cs ilagidmpás Maga a tél is didergett ebben a szomorú, fagyos világban. Ogy látszott, hogy az ég egykedvűen nézi a furcsa földet, ahol annyi minden visszájára történik. Az emberek már a csodában se hittek. Olyan reménytelen volt az élet, olyan sokáig tartott a nagy munkanélküliség, hogy szinte a mindennapi kenyér ízét is elfelejtették már. A három cselédház úgy állt a dombra tolt pusztai várban, mint három ottfelejtett katona. A kútágas dermedt egykedvűen őrizte a jégpáncéllal bevont vályút, maga a rozzant istálló sem adott enyhítő meleget, mert a sovány barmok egymást se tudták melegíteni. Csak a három kéményből szállt a gyenge füst, a nedves gally nem akart égni, száraz fát pedig rég nem látott már a sárral döngölt kis konyha. Jópálné a tűzhelyet őrizte. Még friss lángost akart sütni, amit a gyerekek majd levisznek a nagymamának. Igaz, hogy a liszt is fogytán, de a kommencióval úgy takarékoskodtak, hogy kifusson újig, mert több reményük már nem maradt, mint a józan takarékosság. A két gyerek ott lebzselt az anya körül. Aggódva lesték, mikor kerül ki az első lángos, mikor törülgethetik majd zsíros szájuk szélét, amit egyelőre csak várakozva nyalogattak. — Nocsak, Józsika, keress egy kis szárazabb gallyat — intette a görnyedt hátú kis asszony a nagyobbik gyereket. — Az istennek sem akar égni, nem is tudom, lesz-e még belőle valami. De azért csak aggódó, várakozó tekintettel hajolt a tűzhely fölé. Mert a drága tésztát azért kelesztette a tarka vánkosban, hogy abból igazi lángos legyen. Józsi ott turkált a gally között. Minden kis darabot külön fogott a kezébe, hogy maga is siettesse a nagy csodát, a friss lángost, ami többet ér a legjobb kalácsnál, mert a hamuba sült pogácsa mesebeli íze is benne van. — No, édesanyám — mondta nagyokat utánzó, fontoskodó örömmel —, ráleltem egy egész rakásra. Az új gally csakugyan szárazabb volt és jobban égett. Most már a zsír Is vidáman sistergatt, s a gyerekek remegve várták, mi lesz tovább. — Még csak kora délután van — mondta az anyjuk oda se nézve a gyerekekre. — Ha nem húzzátok el az időt, alkonyaira rég itthon lehettek. De el ne bámészkodjatok a városban, mert akkor éjszakára se találtok haza! — Dehogy bámészkodunk el, édesanyám — ígérgette Józsi. — Csak éppen bemegyünk a nagymamához, egy kicsit megmelegszünk, és máris Jövünk visszafelé. — Jövünk mindjárt visszafelé — bizonykodott a hatéves Andriska is, ahogy á bátyjától hallotta. * Az első köztársaság idején jól ismert szlovákiai magyar író, hosszú, kényszerű hallagatás után ifjúsági elbeszéléssel jelentkezik.
