Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

Sípszóra indultunk, félperces időközökben egymás után. Nem hiszek különösebben az emberi sorsok eleve elrendeltségében, állítom, hogy az embert környezete, tettekké növő vágyai és lehetőségei építik fel önmagában is zárt egységgé, de a mai tudatommal nem gondolhatok nyugtalanság és valamilyen belső döbbenet nélkül arra, hogy én azon a síversenyen, életem első erőpróbáján a hármas számmal, harmadikként indultam. Persze, ez a tény könnyen magyarázható: harmadik voltam a versenyzők névsorában. Félre tehát a sejtelmekkel, a félelmetes sorsszerűség bizonyára hamis érzetével, de mégis... Különben ítéljenek önök, volt-e a hármas számnak, a harmadik helyezésnek jelentése és hatása életutam későbbi folyására! Amikor felhangzott a sípjel, botjaimmal ellöktem magamat, és zavaromban erősen csúszkálva, bizonyára mulatságosan kalimpálva — az asszonyok fekete csoportján derűs kuncogás futott át, versenyzőtársaim lelkesen kacagva bíztattak —, de egyre fokozódó biztonsággal, nekilendülve elindultam. A tanító még utánam kiáltott: „Siess... igyekezz, benned van akaraterő!“ Akkor valóban éreztem az akaraterőt magamban, a makacsságot és szívós indulatot, hogy ezt a versenyt jó lenne megnyernem, mert talán megnyerhetem.

A kezdeti fejvesztett zavar, bizonytalan csúszások után egyre magabiztosabban siklottam, puhán előrelendülő lábam felvette a futás ritmusát. Fokozódó nyugalmam érzete harsány örömmel és bizakodással töltött el, mintha halkan énekelt volna körülöttem a hómező, éreztem, hogy egyre inkább megtalálom a helyes ritmust, izmaim rugalmasan löknek előre. S ez a boldogító érzés és bizakodó állapot sokáig tartott, már a présházak '— a hajiokok — között siklottam, lecsúsztam a kis dombokról, s mikor az utolsó kapaszkodón igyekeztem felfelé, akkor jött... ott a dombtető közelében tört rám a vég, erőm elapadásának, lehetőségeim szűkülő körének a megérzése, s a növekvő fáradtsággal együtt egyszerre hatalmába kerített kicsiségem és gyengeségem tudata. Rádöbbentem, hogy én ezt a versenyt nem nyerhetem meg, mert nem vagyok rá alkalmas, hogy megnyerjem, életemben először világosan megláttam a saját tehetetlenségemet, melynek okai bennem gyökereznek, s ezért leküzdhetetlenek. Persze, csak a mai tudatommal elemzem ilyen’ pontosan, hogy mit éreztem akkor, amíg ott futottam a kék éggel kupo- lázott dombháton, akkor erőm elapadását figyeltem, jó lett volna megállni, óvatosan lélegezve megpihenni, kényelmesen lesiklani a falu felé, és elfelejteni a versenyt; igen, az lett volna a legjobb, ha meg nem történtté lehetett volna tenni mindent, ami történt, de mindez lehetetlen volt, mert a pályaőrök figyeltek és nevettek volna rajtam. S akkor feltámadt bennem valami, egészen megmagyarázhatatlan suta igyekezet... a kötelességtudat támadt fel bennem, nem... nem a konok győzni akarás indulata volt az, nem a makacs céltudatosság, a szívós önfegyelem, csupán a kötelességtudat, hogy egészen nem adhatom fel önmagamat, a látszatot meg kell őriznem, mert azt nem engedhetem meg, hogy lebecsüljenek és kinevessenek. így megállíthatatlanul tovább vitt utamon a kötelességérzés kábítószere, erőt adott, átsegített a holtponton. Már nem akartam megnyerni a versenyt, de rendesen, becsületesen célba akartam érni, hogy lássák, senkinél nem vagyok alábbvaló. Nem különb akartam én lenni másoknál, csupán olyan, mint mások. Amikor a falu felé siklottam, már nem éreztem olyan kibírhatatlannak a fáradtságot, de a lendület véglegesen megtört bennem, más voltam, mint amikor elindultam, közben legyőztek, de csak én tudtam róla, és titkoltam, zavartan igyekeztem észrevétlenné tenni vereségemet. Közvetlenül a cél előtt egy alak hajlongott a pályán, a kötésével bajlódott, megismertem, hogy az egyes versenyző, tehát beértem őt. Egy pillanatra fellángoló izgalommal rákiabáltam: „Pálya! . . . Pálya! ...“ szabad utat kértem, S ő kelletlenül kilépett a nyomból, és irigyen nézett utánam. Apró, tűnő boldogság volt ez a pillanat, a tudat áramütése, hogy valakitől különbnek bizonyultam, pici győzelem... a célba már közömbösen, álnyugalmat erőltetve magamra, értem be, mintha nem érdekelne az eredmény. Mégis harmadik lettem, nem akartam elhinni, csak hallgattam, amikor az eredményt kihirdették, bámultam, és azt gondoltam, hogy ez lehetetlen, valami tévedés történt. Anyám nagyon örült, kipirult az arca a büszkeségtől, én kaptam egy tábla csokoládét jutalmul, és szürcsöltem a citromos teát. Azért az egész nagyon jó volt, már örültem a sikeremnek, megelégedéssel töltött el, hogy én vagyok a legkisebb és a leggyengébb, és mégis harmadik lettem, ámultam magamon, a teljesítményemen, de a lelkemben nyugtalanság feszült, mert tudtam, hogy első akartam lenni, s hogy megnyugodjak, igyekeztem ezt a tényt mosolyogva és álszent módon elfelejteni.