Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - JEGYZETEK - Kántor Lajos: A regény éve
I jegyzetek I a regény éve A líra kiváltságos helyzete a romániai magyar irodalom különtörténetében is cáfol* hatatlan tény. Különösen így van, ha az utóbbi huszonöt éves szakaszt már irodalom- történetként fogjuk fel, s ha a Dsida Jenő, Áprily Lajos, Salamon Ernő, Reményik Sándor, Szabédi László és az ő fiatalabb, illetve szerencsésebb sorsú kortársaik: Bartalis János, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Méliusz József, Kiss Jenő, Horváth István örökébe lépő újabb két-három nemzedék legjobbjainak költői kiteljesedését belehelyezzük az irodalomtörténeti fejlődésrendbe. Valóban, Kányádi Sándor, Székely János, az utóbbi években pedig különösen Szilágyi Domokos, Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár (s nyomukban a náluk is fiatalabbak) olyan kötetekkel jelentkeztek, amelyek joggal vívták ki a versértők elismerését — országhatárokon innen és túl. E számos — változatos formákat teremtő — költői tehetség tudatunkban valahogy háttérbe szorította a prózát, noha sem az olvasókra gyakorolt hatásában, sem közvetlen hagyományait tekintve a novella, a regény nem tekinthető másodlagos műfajnak a romániai magyar irodalom egészében. Hiszen a két világháború közötti évek erdélyi irodalmát igazán népszerűvé, ismertté olyan írók tették, mint Tamási Áron, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Nyírő József, Kós Károly, Asztalos István, Nagy István vagy Makkai Sándor- és Markovits Rodion. S ha az ő könyvsikereik közül (némelyik európai siker volt!) néhány évtized múltán egyikmásik már könnyűnek találtatik is egy szigorúbb esztétikai mérlegelésen, mégsem vonható kétségbe, hogy a romániai magyar próza jelentősen hozzájárult az egyetemes magyar irodalom gazdagodásához: az Ábel a rengetegben, a Fekete kolostor és a régebbi Nagy István-regények (A szomszédság nevében, Oltyánok unokái, Réz Mihályék kóstolójaj nélkül hiányos volna a XX. századi magyar regényről adott kép. Ma már, újabb értékek születésekor, nyugodtan bevallhatjuk, hogy a folytatás sokáig váratott magára. Az említettek közül azok, akik megérték az 1945-ös vízválasztót, ha írtak is újabb regényt, a régi szintet nemigen tudták megközelíteni, vagy ha igen, legfeljebb novellában (például Asztalos István). Nem csoda hát, hogy az első igazi regénysikert csak az ötvenes évek második felében ismeri a magát már szocialistának valló romániai magyar irodalom: Szabó Gyula Gondos atyafisága révén. Szabó Gyula nagy vitát kavaró faluregénye kétségtelenül irodalomtörténeti pillanatot jelez, noha e vérbő epikus az első könyvével tulajdonképpen a Móricz Zsigmond és Tamási Áron megjelölte úton indult el; ám a valóság tisztelete arra kötelezte a fiatal Szabó Gyulát, hogy a termelési regények előre ismert és osztályozott hőseivel, úgynevezett konfliktusaival szemben az igazi székely falut, annak valódi társadalmi problémáit állítsa regénye központjába, s regényalakjai ne csak a termeléssel és az osztályellentétekkel, hanem személyesebb kérdésekkel is foglalkozzanak. A Gondos atyafiság második és harmadik kötetét követő hamis alapozású, megtévesztő bírálatok után az újabb évtized regényeseménye, Veress Zoltán Szeptembere helyezte végérvényesen visszia jogaiba az „intim tematikát“; a Szeptember nemcsak mint városon játszódó értelmiségi regény, hanem főképpen mint a lelki folyamatok korszerű ábrázolásának kísérlete volt fontos mozzanat prózánk fejlődésében. A hatások, akárcsak a Gondos atyafiság esetében, még itt is pontosan kitapinthatok (ProustJ, a szerző regényírói kvalitásai azonban hasonlóképpen kétségbevonhatatlanoknak mutatkoztak. Ennyi előzményt mindenképpen vázolnunk kellett, hogy megértessük 1969 Jelentőségét a romániai magyar próza fejlődésében. A kiadók — és az olvasók — már régebben is hiányolták az új eredeti regényeket, a sürgetések azonban lényegében eredménytelenek maradtak; még 1968 végén s 1969 elején is a legtöbben némi kétkedéssel fo-
