Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Tóth László: Két vers
férfiak fohásza szülj hát szülj hát mária kripta-jászolon fürtökben lógnak már a barmok ebben a dobozban szülj hisz a szülőszobák és a hullaházak csak megnevezésben értékben nem különböznek erdőkkel vértezett melled is ellepi a víz a sivatag tán végső ölelésre így nyújtja tenyerét s mi csak nézzük nézzük a vad evezőst hogy húz a mélység felé izmaiban katedrálisok szentélyek kétértelmű csendje szájában ismét halak ikráznak már szülj hát szülj hát mária testeden hóval tömődtek a kínok futóárkai sarki állatok mozaikjai keresik bennük a szánkót s csak a gyönyör szétrágott csontjait szórja eléjük a szét mert megint az éjszaka bontott zászlót fölénk fogaink közt kettétörte a balladákat hisz nem tudunk már másképp azbeszt-szerelemben a tűzzel túlérett koponyánkat földre dobálta az ősz szülj hát szülj ha egy újabb halált is a miénk már csak egy ékes fölirat tested maradt az egyedüli emlékezz az igére szüljön hát szülj egy ócska széket egy vonatot egy szál sín-világunkban szükségünk van a kerekek törvényeire szülj hát a mi szemünk urnájában csak elszenesedett sarkcsillagok hajónk horgonyt vethet az éj közepén két hang közt jaj két hang közt a lombikból kilóg a nyelvünk hová futhatnánk mi porlódó halálunkkal hónunk alá nem férnek már a mozdulatok nem csókok marták himnuszoktól jaj himnuszoktól véres az ajkunk a szimbólumok már rég nem nyújthatnak menedéket hová jaj hát hová térjünk csont-magunk elől nézd ó nézd mária ez a táj volt egykor a vers most mellünk kőtábláin szétnyomott pók szöknénk utána szöknénk utánad lábunk idegen már egy újabb forradalomhoz és eszünkbe sem jut magunkban keresni az erdők kulcsát Tóth László
