Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Mikola Anikó: Esték Andikával

esték Andikäval

(Ha volna egy hosszú asztalom, sorba állítanám rajta a gyertyákat. Olyan lenne a sok-sok sárga lángocska, mint egy kivilágított út. Ha felállítanám, az égig érne. Minden kis fény — egy este Andikával.)

Mentünk az utcán, amely a tér felé vezet.

Talán a házak sötétebbek, minit máskor?

Talán a fények sápadtabbak, mint máskor?

Nem tudom.

Nincs köd, nincs fény, nincs sötét. Levegő sincs. Este van.

— Nézd, páncélkocsi! — mondta Andika, tágra nyitott szemében a neonok sárga halálfejével.

— Látom — feleltem csöndesen.

Mentünk együtt a hosszú-hosszú utcán, amely a ítér felé vezet.

— Nézd, itt is egy páncélkocsi! — ikiáltott Andika további kérdésekkel az arcán.

— Látom — mondtam csöndesen, és mentünk tovább a hosszú egyenes utcán, amely a tér felé vezet.

— Nézd, ágyúk, és mennyi-mennyi páncélkocsi! — tekergette a nyakát Andika, mint egy kíváncsi kismadár.

— Látom — mondtam kicsit hangosabban, s később megkérdeztem:

— Honnan tudod, hogy melyik a tank, az ágyú meg a páncélkocsi?

— Tudom — sértődött meg Andika —, én mindent tudok. Hülyének nézel?

Mentünk tovább az utcán, amely a tér felé vezet.

Fekete árnyaik szegélyezték a járdát. Fekete árnyékok hulltak a lábunk alá. Az árnyak árnyai. Fekete gyöngyfűzér. Ha felállítanám, az égig érne.

Andika röpködött, mint egy kismadár, valamit csicsergett, de nem figyeltem.

— Hallgass! — kiáltottam rá. Összerezzent.

— Ránk lőnek? — kérdezte kíváncsian.

— Hallgass! — ordítottam rá Andikára, és elkaptam a karját, mert azt hittem, elrepül.

Botladozva futott utánam, ki akarta tépni magát a markomból. Megálltam, és megütöttem Andikát.

— Undok vagy! Utálatos ...! Gyűlöllek! — sírta.

En is éreztem, hogy utálatos vagydk, én mindig mindent elrontok.

Mentünk tovább az utcán. Andika két lépéssel mögöttem kullogott. Néha hátranéztem.

— Mindennek vége köztünk — szipogta.

Nem válaszoltam.

— Jól van, mindennek vége.

Nem válaszoltam. Ma este nem gyújtunk gyertyát.

Mentünk tovább az utcán ...