Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
szed kertbe. így lát, így bolyong, ahogy maga írja, a közel és a távol keskeny mezsgyéjén, ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint, figyelmeztetve az egész egyszerű tárgyakra, hogy velük maradjon mindörökké. E bolyongás lírai naplói, vagy még inkább a látott és mélyen átélt világ olyan tájképei a versek, amelyekben a valóság elemei új, megszerkesztett és jelképes erejű lírai egységben bukkannak fel. Ha valaha arra vágyott Kassák Lajos, hogy versei olyan zártak és kemények legyenek, hogy kézzel fogva, mint valami szobrot, odaállíthassa őket az asztalra, most — egészen más korszakában — sokkal, sokkal elengedettebb és líraibb korszakában — sikerült ez a zártság és kézzelfoghatóság. Nem mintha „lelki tájképei“ olyan egymástól elütő, egyedi produktumok lennének (hadd használjuk ezt a tárgyias kifejezést), mindegyik külön arccal, külön testtel, vagy a festészet területén fejlesztve tovább a hasonlatot: más-más tájtípussal, más-más formakezelésben, sőt éppen olyanok, mintha egy művész — nagy művész! — utaztában sebtében rajzolná a tájat, de mégis megvan mindegyik munkájának az a sajátos, félreismerhetetlen sugárzása, amely az egész életműből messzi fénnyel árad. 6. De nem Kassák érett költészetének a méltatása, mélységeinek és tömbszerű monumentalitásának felidézése a feladatunk, hanem egy élettanulság elmondása. Mert most következik az, ami meglepő és leginkább elgondolkoztató a líra fejlődését illetően az egész életműben. A furcsaság, hogy a Kassák-versből, az egész életműből csak úgy sugárzik az egészség, a tisztaság, a klasszikus lélek klasszikus építőkedve. A formabontás, az expresszionizmus, a modernség magyar apostola — s ez az egyik nagy tanulsága, ha tetszik: parabolája Kassák életútjának — nem a lélek ziláltságából, beteges elferdiiléséből törte szét a világot, zi-lálta fel a formákat, hozott új kifejezésmódot, hanem az elnyomott, az építésre vágyó munkásember egészségéből, a küszködő modern ember keserű őszinteségéből. Sehol, még a versek legkozmikusabb villanásaiban sem tűnik fel a sérült, a maga furiáitól üldözött embernek az a kissé beteges kép- és hasonlatanyaga, amely pedig a francia romantikus költészetben például gyakran felüti fejét, sehol a megbántott, az emberközelből kiszakadt lélek görcsösen merev formavilága. (Ami persze csodálatos költészetnek lehet a köntöse.) De nem a mondanivalóról, a költészet témájáról van itt szó, amelyről persze játszi könnyedséggel ki lehetne mutatni, hogy kezdettől a mai betetőződésig az emberséges rend ügyét képviselő munkásosztály életéből, sorsából és érzelmi világából virágzott ki, hanem a nagy formabontó mélyebb formájáról, arról, hogy minden feltételezés vagy előítélet ellenére nemhogy bontott vagy lelkibeteg kép- és hasonlatanyaggal újította volna meg költészetünket; ellenkezőleg: a népköltészet, az őskonvenciók szimbólumteremtő prejét használta díszül, értelmezőül. A rózsa, a gyümölcs, a vándor, az út, a csillagok, a csobogó patakok; ezek leggyakoribb hasonlatai. Verszenéje pedig az egyszerű ember klasszikusokig emelt ünnepélyes beszédű ritmusa, amelynek fennkölt komolyságát groteszk disszonanciákkal hűti modernné. [„Végül is meg kell fejni a teheneket", vagy például a nagyszerű Bartók- versben jó néhány ünnepélyes sor után: „Egyáltalában nem arra való figura — hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket — kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre"; stb.) S ha továbbmenve a forma formálójára: a lélekre gondolunk, amelynek „lelki tájai“ összegyűjtve itt vannak a kezünkben, ez a lélek minden indulatossága ellenére végtelenül egyensúlyos, görcse, torzulása nem észlelhető (ahogy József Attilában például világos a sérülés: képein, hasonlatanyagán is átüt), s még az sem mondható róla, hogy érzéseinek harmonikus rendje valamelyik irányban a szenvedések következtében elbillent, s költészetében az érzésskála egy csoportja uralkodnék. Persze, ezt hosszasabban lehetne bizonyítani, de az Egy ember élete, a lélek kifejlődésének a története, a költői mű mellett, maga a leghitelesebb bizonyíték. A társadalom, a sors szinte véghetetlen nyomása alatt itt egy mérhetetlenül egészséges lélek teremtette meg egyénisége kristályrendszerét (más költő ezredannyi bajba belesérült volna), s Kassák Lajos magakereső formabontása nem programszerű esztétika, nem is lelki ferdülés — s ebben van világító erejű jelképe és tanulsága —, hanem az önmagához, proletár sorsához, a munkásság egyetemes mondanivalóihoz hű jellem és tehetség műve
