Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
nap Imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat hangosan a szakálas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon mint valami bálvány És most tegyük mellé ugyanezt az önéletrajzi regény díszítetlen valóságábrázolásában: „Reggel még alig világosodott kopogtattak az ajtónkon. Detektívek jöttek értünk, valaki spicli beárulta a gyűlést, láncraverten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcaseprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében, mint beteg óriás macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megfogni a kezüket, szerettem volna megcsókolni az 6 sápadt, öreg arcukat és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában. De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat és belénk ne mártsák a fogaikat. — Ha csak megvakarhatnám a hátam — nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé és nemrégen még Csillébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgőit nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobbkeze hozzám, balkeze pedig a nyomdászhoz volt láncolva. A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba ... Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen ... Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe és ezekben a szűk kalodákban kellett ülnünk estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk.“ Dísztelen valóságábrázolás — s mégis felépítésében, dinamikájában milyen „magas“ szöveg ez a próza. Líraiságával, erős hasonlataival (az utcalányok, mint beteg óriás macskák, a detektívek, mint alvilági komondorok] már-már vers felé emelt. Nem is annyira a műfaj, hanem a stiláris különbség az, ami a két szöveg között szembeszökő. A vers bontott hasonlatanyaga a lélekállapot másfajta, sűrűbb, intenzívebb s egyben nagyobb távlatokat nyitó rekonstrukciója. Mert mi maradt ki a prózából? Két-három világító erejű, a pillanat feszültségét idéző már-már szürrealista kép: „fel akartam ajánlani magam a szegények asztalára"; „csavargók, akiket összecsordázott a rend s most haldoklik bennük az isten"; „a hattyúk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek"; meg ezek az expresszionista képek: „a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk"; „nevettek ránk a városház arany-cirádái" stb. Lehetetlen meg nem érezni, hogy a vers ezzel a stiláris mássággal tömörebben és többet mond az ábrázolt lelkiállapot tartalmáról és végleteiről. Valami olyat mond ki, amit a „díszítetlen valóságábrázolás“, semmilyen költői magas fokon, nem tud elmondani; vall valami létezőről (mert jelenlétét a prózában is érezzük), ami csak így kaphat kifejezést. A vers a forró, a születés pillanatában vonagló, a próza az emlékként lehiggadt valóság. Persze, az eleven pillanatot számtalan más módon is fel lehetne támasztani — kérdés, hogy lesz-e ilyen eleven? —, de az a keserű és örömre vágyó, kemény és ellágyuló, az élet aljára penderített és az emberség teljét sóvárgó lélek, aki Kassák Lajos, ha őszinte akar lenni, csaik így építkezhet. Nem, nem esztétikai bukfencből teszi egymás mellé a márciusok arany lobogóit és a pisáló szobrot, nem pojácáskodásból kiált Európa szerencsétlen fiaihoz, hogy segítsenek, segítsenek, s bármily képtelen, mégis valami keserves, a helyzethez illő, megalázott ősigazság nyílik meg a szavak nyomán, amikor azt mondja, mit ér ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt. Az ellentétek, az e'gymásba csapó ünnepi és triviális, a fennkölt és alávaló, a szélsőséges indulatfintorok, a kurvákkal, nyáladzással, hátviszketéssel, poloskákkal megidézett viszolyogtató közvilág s ugyanakkor a megváltásról szóló „lángokból élő“ gyerekorosz — nem, nem lehet kitérni ez elől, hogy valami új, a mélyben érlelődött és magasságokat sóvárgó világérzés, a bonyolult, az ellentétekben játszó, a pillanatot inkább kifejező, a háború előtti szétzilált valóságnak megfelelőbb világérzés talál formájára ebben a „formabontásban“.
