Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Koncsol Lásiló: Tapogatózás Weöres Sándor világában

a Weöres áll. Ha vallásnak, akkor Weöres a szépség vallásának, a művészetnek elkötelezett, amely az ő értelmezésében — és gyakorlatában — végtelenül tág, s valahol az „Eszme", a szeretet és a nyugalom szféráiban az időtlenbe tágítható. A jövendő költészetében Írja: „...immár a folyton-új és folyton-hasztalan J helyett fordul feléd a szóhabok hajósa, / változó céljait elhagyva, égi rend / mozgassa, szerelem tiszta harmóniája / melyben nincs láz-lökés, nyugalmasan teremt. (...) szemében angyalok szent geometriája."

A vallások nem arisztokratikusak: tömeg-igényük van és megváltástanuk. Weörestől is távol áll minden gőgös elzárkózás: szolgálni akar. Humoráért is érdemes idéznünk

— Nagyság (sic!) című versét: „Nagynak lenni dicsői Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros! És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.

Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipőt szegetek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagámtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.

Nem akarok óriás hulla lenni, (...) se fennkölt szobor a sarkon, melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája.

■Nem is őróla — mit bánják, kifene volt? — hanem az életről, kinek szobra nincsen."

S ízelítőül még egy gesztus, amely még messzebb mutat,, túl önmagán, ezúttal is az időtlenbe: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, mégkevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni itélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem; még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rámfogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok."

Néhány oldalon akár vázlatosan is felmérni ezt a hatalmas, több száz oldalas költői életművet teljes képtelenség. Kísérletszerű tapogatózásaimat kizárólag két utolsó kötetére, az 1964-es Tüzkútra, és az 1968-as Merülő Saturnusva építettem, ám igy is alig esett szó Weöres művészetéről, szinte példátlan nyelvi erejéről, amely — az olvasó esetről esetre úgy érzi — nem ismer lehetetlent, anélkül — s ez még fontosabb —, hogy korlátlan teremtő erejével visszaélne: Weöresnél mindennek célja van, s minden azonnal szilárd formába ömlik. Csodálatos zenei-variációs játék a Dob és táncban, testéből kipárolt, súlytalanított mozgás Suhanás a hegedűkön című szonettjében („Bomló fehér amint lebegő törzs alatt / izzó sűrűsödés éle rásujt, remegve 1 levegő-lombú fák, a test-nélküli penge / üres szívébe szel, sértetlenül halad..a Fairy Spring csodálatos, merész tartalmi és nyelvi plaszticitása és komolysága, a Bagatellek finom muzsikája („Bóbitás hervadásj néz a fák mögül / száraz, csörgő, szőke sás / kontyán fénylő álom ül..." — Tiszavirág/, szertelen játékainak nyelvi találmányai {„...éj kert hold pad / üres szívdobogás / dobéjdob dobkertdob dobholddob / föld homok kavics..." — Az áramlás szobra), önmagába korszerűen visszatérő variáció-sor a Négy korái II. darabjában („Ha homlokban drágakő lakik / drágakő lánggá emelkedik / Ha drágakőben láng lakik / láng homlokká emelkedik. [....] Ha lángban drágakő lakik / drágakő homlokká emelkedik.") A humor, a szatíra, a groteszk ábrázolás bőven áradó változatai — egy kevésbé vaskos idézet a Majomországból (Panoptikum ciklus): „Megépül a majom- ■ malom, / lesz sok majommajonéz, / győzve győz a győzhetetlen / győzedelmes majomész. / Majompóznán majomkirály / majomnyelven szónokol, J egyiké majommeny or szág,

/ másiké majompokol..." S a Psyché ódon, hamvas bája: „Bimbótska, gombotska, / Tegnap esti tsillagotska, /• Reggelre má rósátska. / Szép legyen, ép legyen, / Ogy jere hogy fogd a’ kezem / Fel az égi országba". S még egy nyelvi találmány a számtalan közül, ezúttal az Öcska sírversekből: „Téged az istenek is tréfájuk végire szántak, J könnyű jalat voltál mindig a föld kerekén. / Frászkarikán szánkáz kutyafarka varangyos a banda / híj csóré héláhi Béke legyen porodonI" Nem elemezhetjük, csak utalhatunk gyermekverseinek gazdag nyelvi és zenei, főleg ritmikai világára: a klasszikus metrikának eddig a magyar költészetben alig használt vagy teljesen mellőzött verslábait: a molossust, a ionicusokat, a paeonokat, a proceleusmaticust, a creticust, az amphybrachist (zenei nyelven: szinkópát) — honosította meg a magyar versben úgy, hogy eredeti — népi —