Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - FIGYELŐ - Varga Imre: Marsall László: A csönd mélyében
riájába, mint inkább az amerikai, sőt, a konkrét amerikai valóságon is túlmutató társadalomkritikus regények közé sorolható. Aich Péter Marsall László: A csönd mélyében (Ceruzajegyzetek Marsall László verskötetéhez ) A Vízjelek fülszövegében az Író mondja magáról: „1933-ban születtem Szegeden. Gyerekkoromban zárkózott voltam, magányos és mániákus álmodozó... A gimnázium utolsó három osztályában már élénk voltam, nyitott és érdeklődő. Közben regényfélét írtam és verseket — talán a gyógyulást kerestem, talán gyerekkorom elveszített fonalát.“ A magyarországi bírálók elragadtatva beszéltek a kötet maiságáről, újszagú sorairól, eredeti nyelvéről. Érdekesebb és izgalmasabb azonban megismerni Marsall verseit a képek, indulatok belső terében bolyongva, nivellával, szögmérővel, körzővel felmérni a szavakat, mert Marsall múzsája gömbökből kúpszeletekből eszkábált angyal. A könyv nyolc ciklusa nem témákat árkol el egymástól, hanem az alkotómódszerek közti különbségekről, pontosabban: az anyagba merülés mélységéről tudósít. Igen, tudósít, felfedez, papírra veti a lélek fehér foltjait: a poéta-Piccard műszereivel lemerül a tudatba, belső végtelenségéből kitör. H. E., Nossack Tudnivágyójának hal hő,se jut az eszembe, aki kíváncsiságától fűtve kivonszolja magát a partra, mögötte szűknek érzett hazája a tenger, s ezzel elkezdődik az egyedek törzsfejlődése. A hinduizmusban felvetett szellemi evolúció, Freud után kapott igazi értelmet a megismerő-anyag (az elme) megismerése. A szútrák szavával: A látó önmagában honol. Tehát fordítva járja a tudás útját, s eljut a kezdetig, a megismerőig, az agyig, s a gondolatok és érzelmek feletti teljes uralommal legyőzi az anyagot: irányítja testét. A szürrealizmus útja, a konkrét költészet vagy akár a pop-art is a fenti megállapítás szükségét bizonyítja. Az első ciklus (Teremtő-rontó szél) központi gondolata: az emlékezés: az elmúlás és a halál tudósítása — a nosztalgia tehát falat von az ember köré. Marsall szemünk láttára teremti a múlt lakatlan szigeteit a mostban. Szerinte az emlék tartalma nem az átélt múlt, vagyis az emlékezés értelmetlen. A gyerekkor zápora a versben: hunyorgás, a kapor: sejtelem, a kibújócsiga: szimat o- lás stb. Másik alaphang az Első szerelem egy mondata: „Sosem felejtem: forró dübörgő csönd.“ Itt először megszólal a csend, s utána a többi versben is sorra, az űr betömődik színes zenével, illatokkal. Mégis, mi tartja meg a gyerekkort, töpreng tovább a költő, ha nem az emlékek, s máris felel: a hang-lét, szó-öröklét tarthatja meg egyedül a torzítás nélküli múltat; az írás az állandó jelen. A második verssorozat (a Holdforgó} egymásba tört jelentésű képei mozognak, emésztenek, lélegeznek, duzzadnak, töpörödnek, egy kis túlzással — élnek. A csodálatos jelenésekben János próféta szörnyei jelennek' meg új köntösben: „kecskeláb-nyelű szörnytargoncák“, „s a Balta jelvénye alatt / csak szárnyas Balta zuhog“ vagy: „és lángol a levegő is / lángol a víz is / lángol a világ" vagy: „Fölöttem / szél-gerenda / isten-szemöldök .. A Nem térsz vissza című költemény Nemes Nagy és Pilinszky versmegoldásait használja: „Egyetlenegyszer ébredsz földrengésre: csontod kiszáradt mederben robajlik. Aztán a csönd: égy eltaposott 'bogár roppanása, aztán már az se hallik." A Holtpontban túl sok az oda nem illő leíró részlet, a vers egyensúlya megbomlik, s még az utolsó négy sor tökéletes kimunkáltsága sem menti meg a verset a széteséstől. („Ott valaki havat csavar / cigarettapapírba / rágyújt / és nyeli a langyos esőt"). A ciklus buja képtenyészetét egy teljesen másnemű vers zárja. A cselekvés (mozgás) — kép (megtorpanás) — cselekvés — kép mértani arányokban, ritmikusan követi egymást, a vers hangulata igézőn szomorú, bár terjedelme rövid, alig egy leheletnyi. A Dal-gerinc érdekes kísérlet, kár, hogy csak egy van belőle! A következő verscsoport már címével a Vizet idézi (Folyó a világ végén), de a versek közti összefüggésből
